A zajos és meglehetősen kellemetlen „helyiek” (akiket a Kolibri társulata játszik) velünk tartanak a nézőtérre is. Mi az, hogy velünk tartanak: előrefurakodnak, hogy jobb helyük legyen, gyakorlatilag letarolják a szegény „idegeneket”, majd a hosszas várakozás után roppant udvariatlanul viselkednek a sátorban. Nem tévedés: ott és abban a sátorban ülünk le, ahol Cipolla előadása zajlik, amelynek mi magunk is részesei leszünk. Részeivé válunk egy tömegnek, amely nem kellemes, hanem némileg agresszív, kevéssé kulturált, ellenben egyáltalán nem nyitott. Mintha óvatosan "bepróbálnák" egymást a közönség tagjai, cikizés, megjegyzések és egyebek formájában - érdekes, hogy mintha valami erőteljes, de kimondhatatlan dolog feszítené őket. A társulatnak egyébként érzékelhetően van alapanyaga arra vonatkozóan, hogyan lehet egy nézőtéren űzni az időt, dramaturgiailag híven követve és színházi értelemben szabadon "kitöltve" a kisregényben írtakat. Beszólásokat beszólások követnek, s az egész valahogy mindig az átható olasz nemzeti önérzetben kulminál – végtére is a semmit ragozzák a „helyi nézők”, aminek a vége általában egy-egy hazafias dal eléneklése. Mintha folyamatosan és állandóan bizonyításkényszerben lennének: egyrészt hogy ők jobbak, mint ezek az idegenek, másrészt hogy ők tényleg igazi olaszok.

Érdekes paradoxon ebben valódi mediterrán forgatagban, ami illuzórikusan valódi: miért kell bizonygatnia az olaszoknak folyton, hogy olaszok? Az ember nem mondja el minden áldott nap, hogy ő egy ember, hiszen ez evidens. De nekik ez valamiért, úgy tűnik, fontos. Éppen az egyik hazafias dal közben érkezik az est attrakciója, Cipolla (a dal időkitöltő jellegére bizonyság, hogy a "nézők" azonmód, félbehagyva a lelkes strófákat, azonnal leülnek a székükbe).

Megjelenik Cipolla: egy fehérre mázolt arcú, reszelősen nyugodt hangú, dohányzó és ivó sánta gnóm, mintha a Dr. Caligariból lépett volna ki. S rögtön elindul a bűvésztrükkök és szemfényvesztések sorozata, amelyet zavarba ejtővé tesz, hogy Cipolla, úgy tűnik, az emberek akaratát is képes befolyásolni. Lóvá teszi a közönséget, kipécézi és megszégyeníti őket, s ők egyre jobban ünneplik, amitől Cipolla életre kap, egészen odáig jutva, hogy ostorával vezényelve tapsoltatja és táncoltatja a nézőket. Aztán egyszer csak figyelmes lesz Marióra, a fiúra, aki oldalt áll. És, mint kiderül, nem hisz. Ennek némileg ellentmond, hogy korábban ő is engedelmesen tapsol, követve a varázsló utasításait, de ezúttal nem engedi be elsőre a tudatába a varázslót.

De Cipolla erős, nagyon erős. A nagy kérdés, ha Cipolla mindent lát, miért nem látja előre, ami történni fog. A válasz: mert valójában nem ismeri azokat, akikre hatással van. Csak a félelmüket használja ki. Csak ráveszi őket olyasmire, amit amúgy sosem tennének meg. A többiek számára nem is maradandó emlék, amit Cipolla hipnózisa (?) hatására megtesznek – Mario azonban nem felejti el, ami történt – a varázsló számára _fontosnak_ tűnik, hogy Mario _vegye észre_, hogy betört, hogy feladta magát –, és azt, hogy valaki néhány percre átformálta a tudatát. Nem az a néhány perc törlődik, hanem az azt előidéző Cipolla.

A felismerés – "Mit tettem!" – ellenreakciót szül. Mario esetében azonnali és visszavonhatatlan reakciót: a bosszú reakcióját. Az előadás néhány mondatnyi, keretet képező külső narrációs mondat után véget ér. Bagossy László előadása hatásosan és hitelesen végigéleti a nézővel a Mario és a varázslóban leírt történetet, s jócskán fel is vet kérdéseket, ám mégis hiányérzetünk marad. A kulcsjelenet ugyanis kissé hirtelennek tűnik, pedig ott _valaminek_ történnie kellene, a formának reagálni kellene a történetre. Az előadás reflexiójának hiányában nehéz mit kezdeni a történettel, s ez alatt nem azt értem, hogy a közönség szájába kellene rágni bármit is, csak azt, hogy meglehetősen kockázatos a realtime-ban játszódó keretet mindvégig fenntartani, mert az erős drámai hatást nem biztos, hogy a maga összetettségében értelmezi a közönség (az előadás 14 éves kortól ajánlott). Meglehetősen kellemetlen lenne, ha az előadás indokolt megoldásnak mutatná Mario reakcióját, amely az előzmények nélkül – ha azt a néző esetleg "csak" játéknak fogja föl – akár be is következhet. Szóval nagy a felelősség az előadást követő drámafoglalkozáson, a tanári előkészítésen és levezetésen – már ha van egyáltalán.

Ettől az (egyébként nem jelentéktelen) pedagógiai problémától eltekintve a Kolibri jelentős apparátust mozgató előadása tökéletes stílusegységet képvisel, a társulat remek összjátékkal hozza létre Torre di Venere mediterrán fürdőhelyi hangulatát, a jellegzetes "olaszos" (és mégis annyira ismerősen közeli) közeget. Remek választásnak mutatkozik Cipolla szerepére Scherer Péter, akinek figurája érzékelhetően idegen, mégis a biztos tudás birtokában, a színpadi alázat és szolgálat helyett az önmaga iránti feltétlen csodálat kiváltásának vágyával áll a deszkákon.

Ha mi elfogadjuk ezt, ha bizalmat ajándékozunk annak, aki nem méltó rá és visszaél vele, nem csodálkozhatunk a következményeken. Mert bármilyen érdekes, a bizonyosság nem a felkiáltó-, hanem a minél több kérdőjelben rejlik. Aztán ha rájövünk, hogy eddig a felkiáltójeleket néztük kérdőjelnek, annak nagyon csúnya vége is lehet.