Maximális örömmel vagyok kénytelen csalódni előítéleteim ilyen fokú semmivé foszlása alkalmából. Egyben iránymutatásként is javasolnám az előadást azon alkotók számára, akik azt gondolják, hogy egy irodalmilag rangos szöveg megáll a színpadon magában. Mert hát nem. Sőt. Ahogy az adaptált filmek esetében is sokkal könnyebben lehet kiemelkedő színvonalat kihozni egy ponyva alapanyagából, mint egy míves és stílusos, minőségi szövegből, nem véletlen, hogy az utóbbiak _lényegileg_ nem könnyen adják meg magukat a más _nyelvre_ (irodalom –> film vagy színpad) fordításnak, s sokszor illusztrációvá válik a feldolgozás, nem önálló érvényű alkotássá.

Falussy Lilla dramaturg, Majsai-Nyilas Tünde színész és Sopsits Árpád rendező, a Csokonai Lili – Tizenhét hattyúk színpadra teremtői egyáltalán nem hitték azt, hogy a szöveg "eladja" magát. Tisztában voltak azzal, hogy színházra kell fordítani. Hogy a színpadon meg kell teremteni a tragikus, mégis oly banális életű Csokonai Lilit, aki egy közülünk, és mégis képes egyetlennek mutatkozni. Ezzel egyrészt a szerző, Esterházy Péter intenciói szerint járnak el, aki Csokonai Lili néven adta ki a szöveget, majd az inkognitó felfedése után azt kérte, az olvasó vegye úgy, hogy ezt a Tizenhét hattyúkat mégis Csokonai Lili írta. Az előadás szerzői úgy tesznek, mi több, Majsai-Nyilas nem csupán tökéletesen ismeri, de egy az egyben meg is tudja jeleníteni őt. Sőt, egyenesen azt mondanám, hogy ő ő, afelől semmi kétség nem lehet.

Ugyanis az előadás – a végtelenül stilizált szöveggel együtt – tökéletesen önazonos, ezért harmonikus. Ez lehet, hogy paradoxon, hiszen Csokonai Lili élete nem szép, de ő valahogy, a sok-sok, a tizenhétnél is jóval több arcával együtt mégis az. "Igazi nő" – mondja N. az előadás után a legodaadóbb elismeréssel (és ő biztosan tudja), hozzátéve, hogy mennyire szép ez a lány. Nem úgy, hogy "szép", hanem nagyon. S valóban: haladunk előre a nem éppen kellemes körülmények között született, különböző megpróbáltatásokon keresztül újabb és újabb csalódásokig jutó Lili élete, világa és lénye megismerésében – mert elképesztően közel, már-már az intimen is túl enged magához bennünket, minden különösebb explicitás nélkül –, és az ember le van nyűgözve. Mintha ez az önmagával elégedetlen, éppen ezért magát lenéző, a Kéri Marciért epekedő, ám önmagában teljes és egész, (tökéletlen) testet és (tökéletlen) lelket egyesítő alak egy valódi tündér lenne, a maga konkrét és átvitt értelmű bezártságában és meztelenségében, beteljesületlenségében és szüntelen vágyában. Vágy a megismerés, az élet, a cél, a férfi iránt, vágy a megértésre, vágy a felfejtésre és az elhatároltságra, vágy a születésre és a halálra, vágy a földöntúlira, vágy az örökségre, vágy az újításra, vágy a régire és az újra, a húsra és a szívre, a hét határra szóló örömre és a mindent betöltő keserűségre.

Sopsits Árpád és Füzér Anni egy égig emelkedő falú, de kinyílni képes szürke konyhában helyezi el a kerekesszékhez kötött Lilit (a sarokban vécékagyló angyalszárnyaktól ölelve, a papír az égből lóg alant), aki így kel életre, s mivel tudata szabad, önmagát is ki tudja szabadítani, ideig-óráig legalábbis. Persze a realitástól nem képes szabadulni, de elszakadni tőle igen, így válik totális és jelképes alakká. A játékot számtalan remek ötlet színesíti – lámpák, cipők, tárgyak –, a hang, a kép, a film, a fény külön-külön reflektálnak a barokkmód archaikus szövegre, minden pillanatban nem eljátszva, hanem a színház eszközeivel értetve a szöveget, helyesebben Lilit, aki éppen ezt a szöveget mondja, remek dinamikával, tökéletes ritmusban, egyszerre figyelve kerekesszékre, dikcióra, tempírozásra, metakommunikációra, mindvégig izgalmasan és mindig új színt mutatni képesen, szubjektíve éppen csak egy kicsit, néhány perccel hosszabban, mint amit könnyen elbír a színházi szituáció; lehet, ha lenne időnként szünet, könnyebb lenne, de Csokonai Liliben nem lehet szünet, ez talán a lényege is: az örök nő, az örök magyar nő ő, lábtól, Marcitól, balesettől, anyától, apától, szívtől, agytól függetlenül, ám csakis azokkal együtt.