Harpagon kapcsolata gyermekeivel teljesen elmérgesedett: még ők sem tudnak belőle érzelmeket kiváltani, velük kapcsolatban is csak az érdekli a ház urát, hogy minél jobban tudja kiházasítani őket. Nem fontosak az érzéseik, akaratuk, csak az, hogy a lányát (Botos Éva) hozomány nélkül feleségül adhassa egy gazdag férfihoz, fiának (Almási Sándor) pedig olyan asszonyt találjon, aki gazdag családból származik. A két gyermek próbál fellázadni ellene, de addig nem tudnak előbbre jutni, míg az igazsággal szembe nem állítják apjukat. 21. század: érdekházasságok, kegyes hazugságok, pénz, pénz, pénz?!
Cleante szinte összeverekedik apjával, Frosine, az intrikus nő (Bánsági Ildikó) össze-vissza hazudozik akárcsak Jacques, Harpagon szakácsa és kocsisa (Papp Zoltán). Valér, Harpagon lányának szerelme (Vass György) ideiglenesen feladja értékrendjét, önmagát a szerelméért. Mindenki csak a saját érdekeit képviseli, nem próbálja megérteni a másik érveit. 21. század: bezárkózottság, manipulálhatóság, törtetés.
Nem véletlenül hangsúlyos az intrikus nő szerepe a darabban, aki a felszínen mindenkinek jót akar, de legfőképpen magának, aki egyszerre tudja eladni a sót és a borsot, úgy mintha az cukor volna, illetve a pénzközvetítő karaktere (Derzsi János), akire rábízzuk a pénzünket, hogy a lehető legjobban fektesse be, nem baj, hogy erkölcstelen csalás az egész. Egyébként az összes színész karakteréhez remekül illik a rászabott szerep, amit szinte hiba nélkül, bravúros ügyességgel képes a lehető leghitelesebben eljátszani. A színészek annak ellenére, hogy teltház van, és hogy a nézőtér is terebélyes, le tudják bontani a falat a befogadó és a színpad között. Bátran vállalnak szemkontaktust a nézőkkel, elősegítik, hogy ők is szereplőkké, cinkosokká vagy akár gyanúsítottakká váljanak.
A helyzet- és a jellemkomikum összhangra talál az előadásban. A nézőben sokszor a bennfentesség érzetét kelti, hogy ő már tudja: a szereplők egy malomban őrölnek, s már látja a következményeket is, amikre a színpadon még nem derült fény. A jellemkomikumot úgy használja az előadás, hogy míg bent ülünk a nézőtéren és sodródunk a cselekmény árjával, észre sem vesszük, csak amikor utólag elgondolkodunk, akkor lepleződik le számunkra a szereplők visszás viselkedése.
A rendező izgalmas ötleteinek egyike a kör alakú, szinte cirkuszt idéző színtér kialakítása. Ezt még tetőzi, hogy a forgáccsal felszórt színpadról alig szűrődik ki a cipők kopogása; a szereplők légiessé válnak, kivéve a bottal járó Harpagont, akiben ezzel is még hangsúlyosabbá válik földhözragadtsága, anyagias léte. Kevés a díszlet, de mindennek megvan a maga funkciója. A székek, asztalok, egyéb díszletek a szereplők által kerülnek a színpadra, de a néző számára fel sem tűnik, mert olyan lüktető, magával ragadó a cselekmény és annak megjelenítése.
