Ez a Svejk, ama regénybeli itt és most, Budapesten élő unokája, már az előadás előtt ott van köztünk, a cipőinket nézegeti, hiszen jön az ősz, most szükség lehet rá, a suszterre, és szabadkozik, hogy kicsit később kezdődik az előadás – pedig ekkor már el is kezdődött. Ennek a mai Svejknek van egy kedves, virágboltos felesége, és két gyereke: az egyik postáskisasszony, a másik egy rockbandában játszó egyetemista fiú. Svejk (Csák György, aki egyben, Formanek Csabával együtt az előadás rendezője is) meg az a fajta, joviális, folyton humorizáló, folyvást beszélő apa, akit a gyerekei nagyon szeretnek, de azért a víz is veri őket tőle rendesen, főleg, ha a barátaik előtt adja elő az aktuális műsorszámát, teszem azt egy nőnapi ünnepségen egy, akár nyálasnak is mondható slágert. Mindebben nincs semmi különös, ahogy a Svejk család életében sem. A lány szerelmes szeretne lenni, és keresi az alanyt hozzá, a fiú külföldre szerződne a zenekarral, közben az egyetemen egy tüntetés szervezői között találja magát. Az apa betegeskedik, de ezt sokáig senki sem veszi komolyan. A család mindennapi története mindennapi köztéri jelenetekkel vegyül. Boltban, postán, orvosi rendelőben, kocsmában, vagy éppen a televízióban zajlanak ezek a jelenetek, és ez a köztörténeti vonal az egyetemi tüntetésben csúcsosodik ki. A szöveg többször utal az eredeti Švejkre, mai áthallásokkal persze, mint például, hogy itt a legyek nem Ferenc Jóskát, hanem a falra kiakasztott nemzeti együttműködési nyilatkozatot veszélyeztetik.

Sok mindent szeretne megmutatni az előadás, és ez a sokat akarás egy kis eldöntetlenséget is jelez, még akkor is, ha például a médiakritikai vonal, egyszerűbben szólva, a tévéműsor-paródiák a leghumorosabb jelenetek közé tartoznak, így a Bognár Anita vezette fiktív torna, vagy a szurikátákról és társaikról szóló természetfilm. És – talán a sokféleség miatt – maradnak kidolgozatlan részek is. Nem derül ki például, hogy pontosan mi ellen tüntetnek az egyetemisták, csak általános szólamokat hallunk szabadságról és szolidaritásról, talán azért, mert az alkotók úgy gondolják, hogy a néző úgyis a mai magyar valóságra vonatkoztatja a látottakat. Így van, de ettől még jó lenne valami konkrét motiváció Svihák (Svejk fia) részéről is, ha már ő lesz a tüntetés egyik vezéralakja. A jelenetek ereje, megoldottsága sem egyenletes, de ez inkább az első felvonás első felére jellemző, ahogy befelé haladunk a darab világába, ez az ingadozás jóval kiegyenlítettebbé válik. Szép, lírai részlet a szereplők megszemélyesítette virágok és Svejka (Mezei Réka) virágbolti jelenete.

Az ajánlóban az olvasható, hogy az előadást profi és amatőr színészek hozták létre, és ez folyamatosan érzékelhető is. A megszólalások eltérő színvonala zavaróvá csak az előadás elején válik, amikor a bolti jelenetet egyszerűen túlordítják a játszók, még akkor is, ha világos a rendezői cél, hogy a mindennapi nagyvárosi élet zajos agresszivitását szeretnék megmutatni. De később ez a hangzavar szerencsésen lehalkul, és számos jó alakítást láthatunk, ráadásul úgy, hogy a Svejk családot kivéve a többiek folyamatosan váltogatják a szerepeiket. (A szereplők beazonosítása sajnos a szerepeket külön nem jelző színlap miatt csak kisebb részben sikerült.)

A tüntetéses-zavargásos résznél az előadás szinte átmegy musicalbe. Simon Attila zenéje és Csák György dalszövegei jól működnek, van köztük kifejezetten fülbemászó is, és a társulat is bírja hanggal, mozgással.

Nem hibátlan, a premieren még kiforróban lévő, de korántsem érdektelen előadást láthat, aki ellátogat a Malomudvarba. Ráadásul olyat, amiről az előadás után telő napok szép sorban lekoptatják az emlékezetbeli göcsörtöket, egyre nagyobb teret adva a jól eltalált, humoros vagy éppen szomorú részleteknek és egy szerethető előadás összképének.

_(2012. szeptember 23.)_