A történet végtére is eléggé egyszerű, és ami a konfliktusgenerálást illeti, meglehetősen bugyuta. Egy özvegyen maradt Márkinét szeretne meghódítani egy Lovag, amellyel igazából semmi probléma nem lenne, mert ez a Márkinénak sem volna ellenére, de mivel egyikük sem játszik nyílt kártyákkal, könnyen belezavar a képbe a Márkinéért ugyancsak epekedő, fizikai adottságait illetően azonban szerényebb adottságokkal rendelkező gróf. Pierre de Marivaux darabja nem bonyolítja túl a dolgokat: a negyvenpluszos szereplőket korakamaszkori érzelmi intelligenciával ruházza fel, mindegyiket megpakolva akut önbizalomhiánnyal. Ebben az állapotban persze, hogy mennek a félreértések, a szókiforgatások és valóban történetvezetési szempontból fontos elemmé tud válni, hogy ki mondja ki először a teljesen nyilvánvalót, amit már ilyen-olyan módon mindenki százszor körbeírt: "szeretlek". Mintha ennek bármi jelentősége lenne a jövőre nézvést.

Kováts Kriszta rendező, érezvén a faékegyszerűségű figurák faékegyszerű gondjait, burleszkesebbre hangolja a játékot, és nem törekszik semmilyen kronológiai hűségre, a XVIII. századi történet egy pillanatra sem játszódik a XVIII. században, amit Ruttka Andrea jelmezei és a FUGA terének adottságai is jól jeleznek. Ezen egyszerűség szellemében Nagy-Kálózy Eszter Márkinéja ki sem látszik az allűrös sóhajtásokból, Lengyel Ferenc Lovagja mamlasz medvebocsként ügyetlenkedik, Kálid Artúr grófja pedig esetlen és szerethető. Körülöttük további szerelmek is szövődnek. Sipos Vera (Lisette) és Kovács Ádám (Lubin) párosa a cselédek explicitebb szerelmét kergetik, előbbi éles nyelvű és eszes, utóbbi ostoba, de nem buta. Cserna Antalnak pedig az a hálás szerep jut, hogy Hortensius szerepében megformálja az értelem kudarcát az érzelem és a tomboló nemi vágyak felett, és ez sikerül is neki.

A FUGA oszlopokkal gazdagon tagolt tere azonban nem adja meg minden nézőnek a lehetőséget arra, hogy mindezt végig láthassa is – ezt kívánja ellensúlyozni négy monitor, kevés sikerrel. Azt sem lehet mondani, hogy ez a kis komédia könnyen végigszántana a színen, mert egyrészt a helynek nincsen színházi atmoszférája (és ezt az előadás sem teremti meg magának), másrészt a vásári komédia kifelé beszélő nyelvét igazán csak Lengyel Ferenc beszéli készségszinten, aki a közönséget játszótársként, nem pedig bevonni kívánt kívülállóként kezeli. Ha pedig a semmi kis történetből hiányzik az a vérbőség, ami kitöltené a motivációk és karakterek hiányát, akkor ez egy óra ötven percben sok – még akkor is, ha a játékidőre valószínűleg hatással volt Lengyel Ferenc beugrásának ténye.

A 2. váratlan szerelem így is megbízható színvonalon szórakoztat, következetes és kitalált figurák mesélnek el egy egyszerű, de kis igazságokat szép számmal tartalmazó történetet, ami vállalásnak ugyan nem nagy, de végtére is lehetséges.