Az Athéni Timon nem tartozik a sokat játszott Shakespeare-darabok közé. Tematikájában némi hasonlóságot mutat a szerző egy jóval népszerűbb darabjával, a Lear királlyal. Leart és Timont is megtéveszti az, ahogy a külvilág viszonyul hozzájuk, főleg pedig a vagyonukhoz. Rosszul ítélik meg a környezetüket, elhiszik, hogy a hízelgés és a szép szavak a személyüknek szólnak, hogy ennyire jók és szeretetreméltók, és a körülöttük lévő, csupa barátból álló világ is az, kivéve azt az egy embert, aki ellent mer mondani nekik. Timon számolatlanul szórja szét vagyonát, váltja ki az adósok börtönéből a hozzá fordulókat, jutalmazza az udvari költőket és festőket. Hű embere van ugyan Flavius (Vicei Zsolt) személyében, aki egyben a kincstárnoka is, de ő sem meri megmondani gazdájának, hogy a nyakló nélküli pénzköltésnek rossz vége lesz, a költségvetés vészes deficittel fenyeget. Sokan pedig kihasználják az adakozókedvét: tudják, ha egy göthös lovat ajándékoznak Timonnak, ő három paripával fogja viszonozni. Az az egy bizonyos ember, aki ellent mer mondani, itt Apemantus, és persze itt is kiderül, hogy neki volt igaza, jobb barát volt ő egymagában, mint az összes annak hitt többi együttvéve. Timon azonban úgy reagál a keserű valóságra ébredésre, hogy elbujdosik és embergyűlölő lesz. De a városa sem jár jobban, hiába hívnák vissza a szenátorok, amikor szükség van rá. Nem kell túl sokat keresni, hogy találjunk mai áthallásokat a darabban, igaz, ezt szinte minden Shakespeare-műről elmondhatjuk. Közösség és egyén kapcsolata mellett talán az önkontroll, a saját magunkra való reflexió képességének elvesztése és ennek lehetséges következményei – ez lehet az a szál, ami miatt a KOMA társulat Zrínyi Gál Vince rendezésében éppen ezt a darabot választotta a demokrácia mint fő témakör köré meghirdetett évada nyitóelőadásának.
Külsődleges segítségek híján a színészeknek mindent a szövegből és önmagukból kell megteremteni, és ez azért sem könnyű, mert nem fordíttatták újra a darabot, Szabó Lőrinc veretes munkájához csak néhol nyúltak hozzá, ez viszont némi stíluskeveredést eredményez. Átírt részlet például, amikor Herczeg Tamás Alcibiades hadvezérként jelentést tesz a szenátoroknak a győztes csatáról. Katonaként nem a szavak embere, a mára hangolt szöveg tele van szó- és toldaléktévesztésekkel, hivatalosnak szánt körülményeskedéssel. Ebben az esetben a szöveg maga és persze, ahogy Herczeg Tamás elmondja, megteremti, plasztikusan elénk állítja a karaktert, ami a nagyon szép, költői, de ehhez az előadáshoz kevésbé illő fordítással nem minden esetben sikerül, marad valami disszonancia a szöveg és a játékmód között. Főleg, ha hozzávesszük, hogy a mára hangolást a színészek zenéje-éneke remekül erősíti. (A zeneszerző G. Szabó Hunor.)
Jaskó Bálint és Mohai Tamás számos szerepet játszanak, nőt, férfit vegyesen, jól elkülönítve az egyes karaktereket. A címszerepben Zrínyi Gál Vince kezdetben gyermeki naivitással fürdőzik a képzelt szeretetben és jóakaratban, hogy később annál nagyobbat forduljon vele a világ, és forduljon át ő maga is bosszúállóvá és embergyűlölővé. Ez a Timon egy pillanatra sem mozdul ki a saját nézőpontjából, végtelenül komolyan veszi magát, és nem tudja megbocsátani, hogy megsértették a narcizmusát, hogy mégsem annak látják, akinek ő tudja magát.
Apemantust, a nyers megmondóembert Horváth Illés alakítja, és eleinte úgy néz ki, hogy végig lesz szerepe Timon életében, a pálfordulás után azonban ez a szál elsorvad, átveszi a helyét az Alcibiades-féle vonal. A darab meghúzása hozott magával ilyen következetlenségeket. A hangsúly inkább oda került, hogy a végére a közösségből kivonuló Timon sorsa voltaképpen érdektelenné válik, él-e vagy hal-e az erdőben vagy a tengerparton, már senkit nem érdekel. Az élet a közösségben zajlik tovább. A szenátorok mellettünk ülnek, közülünk mennek ki a köztérre, erre a tornatermi agorára. A zárókép az az üresen maradt két, megvilágított szék, ahonnan éppen felálltak. Mi választottuk őket, a mi felelősségünk is, hogy mi történik Athénban.
