Ám egy nap ezt a kivételes és különleges embert, épp a 16:48-as érkezése előtt lesmárolja Anna, a helyi mulatóüzemeltető vállalkozó kiskirály lánya. Huda ezen úgy meglepődik, hogy a 16:48-as rossz vágányra fut, és Huda csak ezután állítja át a váltót. Az eredmény tömegszerencsétlenség. A vizsgálat nem vezetne eredményre, ha nem jelenne meg Huda felesége, aki történetesen éppen látta Annát férje ajkán csüngeni, és sértettségének, valamint a férje mellett kiálló Annát tapasztalva felháborodásának engedve megváltoztatja vallomását, és Huda ellen tanúskodik.

Azonban Hudát kiengedik a börtönből négy hónap múlva, a falu népe ünnepelve fogadja, s kiveti magából a férje ellen valló asszonyt. Ám hamarosan Annának is nyoma vész, és az egyre furcsábban viselkedő Hudára terelődik a gyanú.

A Vasárnap 16:48 cselekménye azért mesélhető el lelkifurdalás nélkül, mert az Ödön von Horváth darabja alapján készült produkció elsősorban nem emiatt érdekes. A Forgács Péter rendező és a darabot minden tekintetben példásan maimagyarra hangszerelő Faragó Zsuzsa dramaturg vezette előadás a mögöttes és a közeg pontos és érzékletes bemutatása miatt fontos, amely miatt világos: a felelősség itt nem egyéníthető. A tömeg, a falu népe véleményének alakulása, a tényekhez fűződő viszonyuk változása, illetve Huda tudatának átalakulása és ennek következményei jelentik a produkció valódi értékét, kiegészülve a jellegzetes karakterekkel, illetve a falusi környezet leragadtságának, statikus állapotának, sehonnan sehová vezető voltának jelzetével.

Füzér Anni a hetvenes évek ruhadarabjait a mai trendi látványvilág elemeivel keverő jelmeze önmagában tanulmányértékű jellemzés a közegről, ahogyan az egyenétkeztetés műanyag menzaasztalai és székei alkotta tér is, ugyanakkor rendkívül alkalmas a dráma minden színtere megjelenítésére. A váróterem, a resti, a mulató, a viadukt, a bolt, az utca, illetve Hudáék lakása teljesen egyértelműen, ám tökéletesen elidegenítve jelenik meg a színen, s erre az jól rímel, hogy a színészek egyértelműen egy játékot adnak elő: maguk viszik ki-be a kellékeket, ekkor a polgári nevükön szólnak egymáshoz, majd Parti Nóra bemondja a jelenet számát (összesen hét epizód van), fényváltás és indul a játék. Ezek összessége afféle tandrámajelleget kölcsönöz a darabnak, brechtiesen bevonva az egyébként vasúti korlátokkal szándékosan fizikailag is elzárt közönséget a játékba. (A Faragó-Forgács alkotópárosnak nem ez az első hasonló Ödön von Horváth-adaptációja; érdemes emlékezni az ugyancsak általuk jegyzett Kasimir és Karoline kiváló nyíregyházi előadására.)

Mert ez a mi játékunk, a rádióban szóló istentisztelet hangjaira porcelántálból mert aranysárga húslevestől a kockás abroszon feltálalt menzapörköltön és a mellé járó műanyagpalackos szikvizen át a nyolcvanas évek slágereire tomboló bulin folyó pálinkáig, a mindenki tudja, de nem mondja (csak a másik háta mögött) fílingtől a büszkén vállalt előítéletekig mi vagyunk ott a korlátok mögött. Meg legfőképpen az a különös készség, hogy nem a tények, hanem a hitek és az előítéletek alapján alkotunk véleményt. Huda elhiszi magáról, hogy ő sosem hibázott, és a közösség is így tesz: Az Ember, Aki Soha Nem Hibázott nem hibázhatott. Pedig emögött nincs semmi, csak a lustaság – miért tennénk át valakit a tudatunk másik rekeszébe?

Amikortól Huda elhiszi, hogy ő nem hibázhat (tehát nem hibázhatott az adott esetben sem), ezzel megváltoztatva a valóságot, és ezt elfogadja a közeg is, onnantól nincs megállás a lejtőn. Abszurditásba hajlón torzul a karaktere, az emberek mégis mennek vele, föl sem merül, hogy ő már rég nem ő. A néphangulatnak pedig nincs ellenszere: Huda feleségének testvérét, a boltost először azért támadják meg, mert a feleség Huda ellen vallott, másszor azért, mert a gyilkos feleségének testvére. Pedig ő csak ő – ám a közösség csak Huda függvényében ítéli meg. Mindeközben a _valódi_ kérdések – mitől döbbentette meg Anna csókja Hudát ennyire?, miért vallott Anna Huda mellett és a felesége ellene?, mi történt Hudával a börtönben? – senkit nem érdekelnek, csak ítélet van, állítás nincsen, ebben a rendszerben nem is lehet, mert minden statikus. Ha valami változik, az rendellenes, az hiba a rendszerben, azzal nem számolunk. Pedig milyen érdemes lenne.

A produkció újabb lehetőség egy társulati összmunkára, ami totális kudarc volt az Éjféli mesék tekintetében, itt legalább olyan ragyogóan működik. Gazsó György önnön kivételezett voltában mélyen hívő Hudát formáz. Feleségét Varjú Olga erős tartással, szikáran érzéketlennek mutatja, felvetve a kérdést, miért kell szinte szégyellni az embernek az érzéseit akár egy életen keresztül – hiszen így nem lehet élni. Szilágyi Csenge képes érzékeltetni, hogy Anna nem egyenlő a magára erőltetett kisfalusi kurvával, és felméri tettének súlyát: őszintén szembesül saját érzéseivel és bűnével egyaránt. A lány valami emberit vél felfedezni a végtére is teljesen magányossá vált állomásfőnökben, ezért próbálja "megmenteni" (és megérti, hogy ez a vállalkozás lehetetlen). A többi karakter típusfigura, és a társulat remekül ismeri őket: Parti Nóra plázacicára vett pincérnője (noha a legközelebbi pláza sok kilométerre lehet innen, a minta nyilvánvalóan a kocsmában éjjel-nappal menő tévé); Pásztor Tibor alkatától távol álló macsónak mutatja a hentest; Ollé Erik körzeti megbízottja a fáradt rutin érzetéből, a mellérendelt figyelő tekintet álcájából és a csuklójához kötött nevesbögréből áll össze; Gados Béla kocsmatulajdonosa nagyjából a reprezentáns óriási aranykereszttel a nyakában tudja le az érték fogalmát; Ilyés Róbert nyomozója mindenféle intuíciótól mentes, Kis Domonkos Márk sebesült Kohutja hosszan és tartalom nélkül fecseg; Ágoston Péter favágója fontoskodóan jelentéktelen; Spolarics Andrea Leimgruber nénije egyik szavával támad, a másikkal véd, vagyis csak hablatyol és hablatyol üresen; Kovács Ádám utazóügynöke idegesen eszik és menne már dolgára; az egyelőre az előadásbeli szerepét kevésbé találó Katona László bizalmatlan Attilája pedig fél a vevőitől, fél a testvérétől, testvérének férjétől, a falu lakóitól – mindenkitől.

A végén a falu lakói kiülnek közénk, és együtt figyeljük, ahogy Huda Erzsiért, a feleségéért kiabál. Az Ember, Aki Sosem Hibázott egyedül maradt. Csak lehet, hogy ekkor már nagyon késő. A bűnhődés közös.