Persze, volt előtte Katona József Színház, a Nemzeti Színház kamaraszínházaként működött, ám 1982-ben, egy nagyobb felújítás után az akkori kultúrpolitika elvette a Nemzetitől, és Székely Gábor és Zsámbéki Gábor rendezők (akik 1978-tól a Nemzeti vezetői voltak) lehetőséget kaptak arra, hogy az épületben új, saját maguk által válogatott társulattal megvalósítsák önálló művészi programjukat.

Az első előadás A manó volt, ezzel – illetve a Nemzetiből áthozott további hét előadással – valami új kezdődött el a magyar színházban. Volt ennek a dolognak hagyománya, Szolnokon és Kaposváron: a megalakuló teátrum ebből a szellemi akolból merített energiát, s a Nemzeti társulatából ehhez csatlakozó színészek, illetve a Székely-Zsámbéki tandem által felkért rendezők színháztörténelmet írtak.

Hogy a mostból lesz-e színháztörténelem, azt majd az idő dönti el. De a Katona jelenlegi társulata a Katona 30 című gála alapján tiszteli a múltat (mindenféle ünnepélyeskedő patetikum nélkül), a jelenre pedig reflektál. A színpadon a Katonához később csatlakozott, fiatal társulati tagok idézik meg a jelenlegi és volt alaptagok alakját és munkáját. Videóklipek, előadásrészletek, interjúk és visszaemlékezések képezik az első rész gerincét, néhány könnyedebb jelenet – például a Katona-kánon és az Örkény Színház társulatának gesztusértékű számolós dala – után. Aztán a második részben, Ascher Tamás fanyar humorú emlékező gondolatai után a Katona jelenlegi rendezőinek megidézésével egy társulati ülés hangulatába avatnak be bennünket. A gála e szakasza jelzésértékű: Zsámbéki, Máté Gábor, Ascher, Gothár és Zsótér éppen úgy céltábla lehet, mint a – rendszerint ennél sokkal kevésbé direkten megidézett – hatalmasok és gáncsoskodók, a politikai és gazdasági elit szereplői, a világ drámairodalmának negatív alakjai. A bizonyság, hogy ezen a színpadon ezeken a valóban jelentős színházi alkotókon és vezetőkön is lehet nevetni, igen jóleső. Közben Bezerédi Zoltán - a "mindigkiabáló" Bezerédi, mintegy mellékesen, suttogva és önmagát zárójelbe téve - átadja az idei Bezerédj-díjat Jordán Adélnak és Elek Ferencnek.

A két rész – múlt és jelen – nagyjából úgy különbözik egymástól, ahogyan a Katona előző és mostani dizájnja különbözik. A múlt mégsem válik a tisztelet távolról csodálandó tárgyává, hanem élő tanulság, amiből a tapasztalati következtetést – elsősorban a művészi munka minőségére vonatkozóan – illeti tisztelet. Ahogyan a jelen sem natúr paródia: az Ötvös András által Máté Gábor képében és pályázata alapján előadott rap vicces ugyan, de nem komolytalan: megzenésített művészi szándéknyilatkozat, s ez arra enged következtetni, hogy a tartalom és a kor- és népszerű forma találkozása nem elvadult álom, hanem létezhető valóság.

Ezen az estén nem a Katona 30 éves munkájának elmélyült elemzése, hanem stílusos önünneplés van műsoron. Akik az est végén a színpadra a nézőtérről fölmennek, azok, akik a 30 év alatt megfordultak a Katona színpadán, olyan kiváló csapat, és ez az egyetlen pillanat olyan kivételes, hogy az így egyben soha meg nem ismételhető. Nem is megismételni kell, hanem úgy csinálni, hogy ez evidens legyen. Ott áll Székely és Zsámbéki (és most sem derül ki, hogy mi okozta Székely távozását), és ott áll Blaskó Pétertől Sinkó Lászlóig, Udvaros Dorottyától Törőcsik Mariig, Gáspár Sándortól Molnár Piroskáig mindenki, és ezen az estén ott áll Major Tamás, Gobbi Hilda, Gelley Kornél, Vajda László, Horváth József, Fodor Géza, Végvári Tamás, Balkay Géza, Ternyák Zoltán, Ronyecz Mária vagy Cseh Tamás is, mindenki, aki volt és van valaha a Katona, és akár most éppen itt sincs, mégis a Katona azt jelzi: ők is itt vannak, mert amit csináltak, az nem egyszeri teljesítmény, ami a múlt része, hanem beépül ebbe az egészbe, amit Katonának hívnak.

Egy összmeghajlás, ami tulajdonképpen össze sem jön, és aztán mindenki lemegy a színpadról. Holnap újra előadás.

Igaz, ma is az volt.

_(2012. október 15. - a pontszám most üresen marad)_