Persze csak azért, mert valami helyi, még nem biztos, hogy színpadképes, bár az is tény, hogy a drámairodalmi-dramaturgiai hiátusokat a hozzáértő színpadi munka és a közösség szurkolása jól ki tudja egyensúlyozni. A korábbi életében ügyészként és ügyvédként dolgozó Magyar Elemér Zárt láncolat című műve játszható darab, és nem akar több lenni annál, mint ami: abszurd közéleti kisreál, avagy gondolatok az igazságról és a bűnről a kisszobában. Az alapszituációba, amiben egy betörő elcsenné az önnön lakásában éppen nyugodtan alvó férfi mellől a fellelhető ékszereket, az isteni véletlen szól bele: a felriadó, majd a betörőre fegyvert fogó férfiben a pimasz betörő volt bíráját ismeri fel. A kérdés pedig az, hogy tényleg ártatlanul kapott-e harminc év börtönt a cigány férfi, vagy csak a kissé gőgös bíró felületessége vezetett ide. A beszélgetésből gyorsan kiderül, hogy a környéken kéj- és rendőrgyilkos kószál, nem olyan nagyon nehéz kitalálni, hogy végül is ki lehet az (pont kettőt lehet találgatni).

Bregyán Péter a bíró, és Megyeri Zoltán a betörő szerepében az első perctől börleszkes elemekkel építi fel karakterét, lévén elsősorban a szövegekből, nem pedig a karakterekből táplálkozik a darab. Ezáltal azonban könnyeddé válik az előadás. A két, kissé csökkent értelm(iség)i képességű, de mégis valódi morális problémákon lamentáló figura egy tőről fakad, valahol sorstársak és ezért a "kinél van a fegyver" kérdéskör inkább csak arra apropó, hogy ki kérdezzen. Vagyis szó sincs thrillerről, Szegvári Menyhért rendezése inkább játékosra veszi a figurát, szórakozottá téve a két, a maga módján ugyanolyan szerencsétlen figurát, akik infantilizmusukban egyébként szimpatikusak, annak ellenére, hogy morálisan nyilván egyikkel sem szabadna szimpatizálnunk. Erre a disszonanciára egyébként úgy igazából nem épít az előadás, hiszen nem gyilkosokat és betörőket látunk, hanem egy kisesszét arról, hogy hol kezdődik a bűn, ki mondja meg, hogy mi az, és mi az igazságszolgáltatás, már ha van ilyen, és hogy egy labilis, kiszámíthatatlan társadalmi és jogi közegben ezekkel a kérdésekkel mit lehet kezdeni.

A Földszint 2. színházasított lakásterében dinamikusan folyik a játék, üzembiztosan elkerülve, hogy a felsejlő közhelyeknek nagyobb jelentőséget tulajdonítson, mint ami ebben a formában járna neki. És az előadás arra is ügyel, hogy a kisemberek körül mindig megmaradjon az a külső, politikai közeg, amely Damoklész kardjaként lebeg a bíró és a tolvaj felett, akik ebben találják meg egymás sorsközösségét. Tehát az előadás teljesen tisztában van azzal, hogy mit akar kezdeni magával, és ez már olyan érdem, amit viszonylag nem gyakran tud magáénak egy produkció. A feldobott kérdéseken pedig utána lehet még lamentálni egy kicsit.

Vagyis lehetne, annak, aki komolyan gondolja az _eszmecsere_ jelleget - a beszélgetés ugyanolyan elengedhetetlen része ennek a lakásszínháznak (és önnön kultúraszervező vállalásának), mint az előtte lévő előadás, s egyik fél sem engedheti meg magának, hogy ne legyen _valóban_ készen rá.

_(2012. október 13.)_