Még akkor is, ha Krisztik egészen más szinten működik, mint bárki vagy bármi a színpadon. Ha kell, olyan mint egy kobold, ha kell, szerető, vagy vágyakkal teli, vagy naiv, vagy gyáva, vagy zsarnoki, vagy buta, vagy okos, vagy kiábrándult, vagy céltudatos. Minden pillanatában tényleg az, ami miközben mindenek felett elszánt és kifogyhatatlan energiával töltött. Krisztik szájából Peer minden egyes mondata artikuláltan és értelmesen cseng, és ez így van még a legnehezebb fizikai próbatételek alatt is. Minden gondolata, az ember működésével kapcsolatos minden lényegre tapintó meglátása és kétsége érthető és akár még felfogható is. Azonban Krisztik alakítása – hiába néhány kiszólás, ránk szegezett tekintet, elszántság és lenyűgöző erő – a maga tempósságában szigorúan a színpadon marad.

Bármennyire is igyekszik az előadás néha nekünk szegezni a Peer Gynt politikai és társadalmi áthallásait, hogy milyen kényelmesek vagyunk, milyen könnyű minket befolyásolni stb., a produkciónak sokkal inkább önmaga és a teljes Ibsen-mű színpadra állítása a fontos, mintsem ez a bizonyos hozzánk szólás. Ugyanis nincs, vagy csak nagyon minimális az olyan színházi gesztus, aminek segítségével felfejthetnénk, hogy tulajdonképpen miért is kell néznünk az előadást, amin egyáltalán nem könnyít az a tény, hogy a teljes – vagy csak minimális húzásokkal egyszerűsített – Peer Gynt lejátszódik. A megértést mégsem ez nehezíti meg igazán, hanem hogy Horváth Csaba rendező-koreográfus a kohéziót mellékesnek tekintve szervezi az előadást.

Ötletek, látványos koreográfiák, kreatívan komponált táncok és színpadképek akadnak szép számmal. A Milorad Krstić által tervezett látvány háttérként vetített tájképei és szürreális illusztrációi, Benedek Mari színekben és szabásokban is játékos jelmezei, Szelevényi Ákos és Cári Tibor némi elektronikus hangzással megtámogatott pszichedelikus dzsesszzenéje és Horváth Csaba lendületes, néptánc- és balettelemeket változatosan ötvöző, határozott gesztusokkal teli koreográfiái nagyon impozáns világot hoznak létre. Azonban pár szürreális pillanattól eltekintve, amikor olyan érzetünk lehet, hogy Peer tulajdonképpen önmagában barangol - vagyis ezen értelmezés szerint minden, ami történik vele, kizárólag az ő tudatában megy végbe –, roppant nehézkes eligazodni azon, hogy mit látunk.

Hatásos kép, ahogy Haegstad lakói kergetik Peert, ahogy az apró koboldok egy hatalmas tömbbé szerveződnek, ahogy a Gomböntő egy merőkanállal uralkodik a mindenségen. De az például érthetetlen, hogy mit keres egy hatalmas Camel doboz a sivatag kellős közepén (persze, a teveembléma, de ennek úgy egyébként mi köze az előadás egészéhez?), hogy mi alapján váltakoznak a háttérképek szürreális festmények és a mesekönyvbe illő norvég tájképek között, és úgy egyébként nehéz a történettel tartani az ötletek dzsungelében – ebből is érződik, hogy azok nem _valamiért_ jöttek létre.

Krisztiken kívül leginkább Andrássy Máté figurái emlékezetesek a színpadon. A színész folytatólagosan és szánt szándékkal kiaknázza nem mindennapi testalkatából fakadó adottságait, kellő humorral és remek ritmusérzékkel formálja a karaktereket. Kiemelkedő még Vati Tamás minden elől finom precizitással és határozottsággal elhajló Görbéje, és Nagy Norbert is szerencsésen rátalál valami titokzatosságra a Gomböntő karakterében. A többi színész rendre vagy keresi a karakterjegyeket, vagy csak egy-egy tulajdonságot tud ábrázolni: Simkó Katalin már-már a frusztráltságig hangsúlyozza Solvejg érzelmi törékenységét, Borbély B. Emília érdekesen egyensúlyozik a Zöldruhás nő taszítóan vonzó szexualitásán, Zarnóczai Gizella Åséjén nehéz lemérni, hogy hogy viszonyul a fiához, Fehér László Dovre papa bizarrságát és humorát keresi a furcsa mozgásokban és túlzásokban. Kétségtelenül elismerésre méltó a társulat emberfeletti teljesítménye, az a fegyelem, ahogy a majd négy órás előadás-kolosszust prezentálják. Ám többségük energiáját érezhetően a koreográfiák pontos és koncentrált végrehajtása köti le, és sokszor kevés marad egy-egy szerep lélekkel és valódi jelenléttel teli megformálására.

Legjobb pillanataiban egyébként egy majdnem inakig hatolóan kalandos trip a Peer Gynt, de annál nem tud több lenni, mert a trip-szerűség csak a darab feléhez passzol, a másik fele mellett úgy halad el, mint az ufók a beelesdézett ember feje felett, aki fetreng valamelyik félreeső kapualjban, miközben valami egészen kivételes zajlik tőle néhány méterre. De ekkora dózis után nem tud rá hatni.