A Pécsi Nyári Színházban Szikora János vette kezébe Szász Imre 1968-as fordítását, és azt mondatja fel gyakorlatilag változtatás nélkül, ami nem is lenne baj, hiszen végtére is autentikus hatvanasévek-szövegek ezek, csak hát egyes fordulatok bizony eléggé csinálmányosnak hatnak, például a _gyufcsi_, mint a gyufa becéző alakja egyszerűen nem képes sehogyan sem hangzani, kizárólag írói kreatúrának. De ez a legkevesebb, ugyanis Peter Shaffer éles egyfelvonásosa a pécsi színpadon hosszadalmas, kétfelvonásos társalgási vígjátéknak tűnik a huszadik század első feléből.
Erről elsősorban a tempó tehet: az előadásnak semmiféle ritmusa nincs. A szituációk nyúlnak, mint a rétestészta, holott a komédiának pörögnie kéne. Pedig még zenei bejátszással is meg van támogatva az elején, a végén és a világos-sötét átmenetek idején. Nota bene a darab a "teljes sötétség" szerzői utasítással indul és végződik. Szikora János azonban sötét fénnyel világít az elején, a végén pedig "felülbírálja" a szerzői utasítást, és az utolsó percben a sötét lesz a sötét, a világos meg világos, hogy újból sötét legyen, nyilván azért, hogy a rendező által kitalált váratlan fordulat jobban érvényesüljön. Mert ennek kellene nyilván valamiféle mondanivalót képviselnie ebben a kopár, sötét térben: Szikora értelmezésében a művészet halálára kerül sor – kár, hogy a Black Comedyben ez nincs megírva, így a slusszpoén csupán ötletszerű függelék a darab végén – amellyel valójában nincs kezdve semmi.
Pedig nehéz semmit kezdeni evvel, a Black Comedyben számtalan lehetőség dobja fel magát annak ellenére, hogy a hely és az idő nagyon konkrét (nem mintha ezt ne lehetne megváltoztatni): a burleszktől a romantikus családi drámán át a társadalomkritikai megközelítésig tulajdonképpen bármire alkalmas, a töksötétben tévelygő szereplők összekuszálódó ügyei és kiélezett konfliktusai szinte kiáltanak azért, hogy magunkra vegyük azt, ami a színpadon zajlik, ráadásul szórakoztató módon, végignevetve ezt a kínlódást. Sajnos a pécsi előadásnak nincs valódi alaphangütése, eleve attól, hogy a főhős, Brindsley lakása nem lakás (amelybe a nincstelen modern művész sznob szomszédjától kölcsönöz drága bútorokat), hanem egy óriási hangár (díszlet: Szikora János). Ráadásul ebben nincs tisztázva például a galéria pozíciója sem (ha a galéria nyitott, hogy nem hallják az ott konspiráló Brindsleyt és Cleát?), így minden alapvetően bizonytalannak tűnik. S mivel a darab a biztos pontokra épül, a bizonytalanság meggyilkolja a cselekmény jó részét.
A helyzetkomikum adta lehetőségeket – amely szerint egymást nem látó szereplőket láthatunk – a színészek tömik ki, amennyire lehet; a rendezői jelenlét csupán a technikai levezénylésben érhető tetten. Vidákovics Szláven Brindsleyjéről nincs eldöntve, hogy ő milyen művész (egyáltalán művész-e), honnan jött, hova tart, csupán a vígjátéki "nőcsábász pácban" figurát hozza, a végére belefáradva a bútorcipelésbe. Kulcsár Viktória e. h. (Carol) az elkényeztetett fruska kliséit próbálja sokoldalúan belepasszírozni a helyzetekbe, esetlenül zuhan, finomkodva mórikál, pipiskedve affektál. Hegyi Barbara Miss Furnivalja felveti, hogy az előadás a fogyasztói társadalomról, a sznob és kirekesztő középosztályról szólhatna – de a színésznő e kezdeményezéssel egyedül marad. Ottlik Ádám Melkett ezredese inkább izgága hivatalnok, mint erőből hatalmaskodó, felfuvalkodottan gyáva katona. Lipics Zsolt Harold Gorringe-a a legsokoldalúbb figura: a színész közös nevezőre hozza a szomszédjáért bőséges érzelmekkel epekedő, ám végtelenül sznob és kicsinyes voltát. Györfi Anna Cleájáról Tresz Zsuzsanna woodstockos jelmeze többet mond, mint a színésznő. Bánky Gábor pedig hosszú lére eresztett műkritikai monológgal és erős német akcentussal kelti életre a műgyűjtőnek vélt Schuppanzigh-ot.
A másfél órás egyfelvonásos Pécsen két órára nyújtva, egy szünettel nem ad sokkal többet, mint egy elméretezett negyedórás kabaréjelenet. A végén olyan, mintha mondani akarna valamit: marad a sötét. És tényleg marad.
_(Pécsi Nyári Színház, 2012. augusztus 8.)_
