Szakhmáry Zoltán számára a mintagazdaság ugyanis nem bizalom, hit és munka, hanem inkább csak megérzés eredménye, s az Ari-Nagy Barbara dramaturg által jegyzett darabváltozat ebből eredezteti a főhős tétova és bizonytalan voltát. Szakhmáry szemlélete ugyanis pontosan ugyanolyan, mint az összes többi földesúré a környéken, csak éppen van benne affinitás valami tiszta és romlatlan felé (ez magyarázza Rozika jelenlétét a birtokon), valami új és más felé, ám ahhoz gyenge, hogy dolgozzon is ezen. Szakhmáryt ugyanis környezete determinálja, s Zayzon Zsolt játéka tökéletesen képezi le a megfelelés- és bizonyításvágy, a fejlődésképtelenségből való valamilyen szintű kilátás és a tökéletesen felelőtlen dzsentri életmód és gondolkodás közötti szakadékba zuhanás útját, a maga komplexusaival, lelkiismeret-furdalásaival és beteljesületlenségével. Hogy miért nem képes Szakhmáry nemet mondani? Mert a könnyű megoldás ígérete elcsábítja. A legkönnyebb megoldás pedig, hogy folyjék a bikavér hektószámra, és húzza a zenekar a talpalávalót.

Keszég László rendező a figurák köré szervezi a darabot, egyenként mutatja be őket, hogy egymásra rakódva adjanak képet a magyar ugarról. E felfogásban és Gáspár Tibor visszafogottságában remek alakításában Csörgheő Csuli nem mulatozó duhaj vagy diabolikus apafigura, hanem hideg és cinikus alak, kvázi üzletember, egy sötét Pató Pál-verzió, aki soha nem tesz, csak szórakoztatja önmagát, és várja, hogy a dolgok megoldódjanak. Aztán ha nem oldódnak meg, az ad alkalmat az ivásra, ha megoldódnak, akkor az. Remekül egészíti ki őt Szatmári György végrehajtásra szakosodott Borbírója és Szegedi Dezső előítéletekből élő Zsellyei-Balogh Ábelje. Tréfáik célpontja a zenetanár, a zsidó Wagner, akit Fritz Attila e. h. némileg túlzó külsődleges alázatossággal játszik. Teljesen belesimul az otromba környezetbe a könyvkereskedő Lekenczey Muki, a minden tekintetben teljesen eltévedt vigéc, akit Szőcs Artur jellegzetesen chaplines mozdulatokkal és apró gegekkel megtűzdelve alakít.

A produkcióban fontos hangsúlyt kap Szakhmáry, Rhédey Eszter és Rozika szerelmi háromszöge. A nők épp azt szeretik a férfiban, amit ő elrejteni szeretne. Szakhmáry azonban szégyelli magát mindkét nő miatt. Zavarja, hogy Eszter pénzét költi, hogy őt kérje váltó aláírására, zavarja, hogy a nő még mindig szerelmes belé, pedig az ő vágyait Rozi kelti fel, a tanyán hét lakat alatt tartott lány, és hát a hozzá fűződő érzelmeit is szégyelli. Fabók Mariann (Rhédey) alakításában a férfi elvesztése miatti kétség és csalódottság, a Rozika miatt érzett megalázottság okozta izzó düh, Lovas Rozi (Rozika) játékában pedig a természetes naivitás és a jó helyzetfelismerés egyszerre való jelenléte megragadó.

Hogy döglik a disznó, hogy száraz a föld, hogy nincs pénz, hogy ég a háztető – tulajdonképpen nem érdekes. Igazából nincs – mert ebben a közegben nem lehet - semmi érdekes. Csak a máról holnapra _levés_. Az emberéletnek se méltósága, se értéke nincsen. A nő játékszer, csak arra jó, hogy a férfiembert kiszolgálja.

Nem kell folytatni, ezek a gondolatok tartalmilag ma is fülünkbe csengenek, akár a legváratlanabb helyeken, például egy Parlamentben. A Miskolci Nemzeti Színház nem véletlenül válaszotta az Úri murit az évad drámájának. Keszég László rendezése valódi össztársulati munka, amely lehetőséget ad gazdag alakításokra és az egymásra figyelésre, no meg arra, hogy észrevegyük a darab kétségtelen mai voltát. A színpad él, s gyakorta (a napfogyatkozás-jelenetnél szinte tapinthatóan is) egybefolyik a nézőtérrel. Amit nézünk, élő is, színház is. És Móricz megveszekedetten érvényes benne.