Gergye Krisztián rendezése pedig nagyon finoman, tényleg remek érzékkel ábrázolja ezt az utat. Agota Kristof Egy elsurranó patkány című darabja, ami a felszabadulás és a kezdeti szocializmus idején játszódik, egy ideál-szocialista, a mozgalomhoz még az élete árán is hű bíró meghurcoltatásának, és az ebből következő magánéleti és politikai történeseket dolgozza fel, igazából csak apropó. Apropó arra, hogy végül önazonosan azt érezhessük, amiben vagyunk: a totális káoszt.

Ügyesen-bajosan ki lehetne szálazni egy lineáris történetet az előadásból, de ennél sokkal érdekesebb az, ahogyan a produkció tulajdonképpen szétszedi, majd újra összerakja a sztorit. A nézőtér két részre van osztva, egymással szemben helyezkednek el a szektorok, egyik oldal a keleti, a másik oldal a nyugati blokk, középen pedig a vasfüggöny, annak közepén pedig a senki földje (díszlet: Gergye Krisztián). A két oldalon pedig Bredumo és Roll tölti fogságra ítélt napjait, de ők igazából egyek – annak ellenére, hogy Roll valóban lázadt az új rendszer ellen, míg Bredumo párttag volt. Gergye ugyanis színházi gesztusok (egyszerre közlekednek és cserélnek helyet a tolószékben, párhuzamosan zajlanak jeleneteik és változik, hogy éppen melyikőjük beszélget ugyanabban a dialógusban) által eggyé formálja a két karaktertt, sőt Mme Bredumo és Mme Argas is sokszor a megszólalásig hasonlít egymásra (kifejezően szemléletes vezetők Béres Móni néha egyszerűen, néha pedig kihívóan játékos jelmezei). Ahogy tulajdonképpen mindenki mindenkire, soha nem lehet tudni, hogy egy adott dialógusba ki csatlakozik be, az egyik oldalon játszódó jelenetnek simán résztvevője lehet egy túloldalon fekvő vagy sétálgató szereplő is.

Nem kihívás elveszni a szerkesztés által született hatalmas információs óceánban, és nem vagyok biztos benne, hogy következetesen váltakoznak a szereplők között a szövegek, de az előadás mindezt olyan formai szabadsággal és nagyívű könnyedséggel tárja elénk, hogy aprólékosnak és átgondoltnak hat, minden pillanat tovább fejthető és viszonyban van minden másik pillanattal. A lelógatott ötágú csillag, a patkány fekete farkára kötött bolyhos nemzeti trikolór, az egyik oldalon így, a másik oldalon úgy masírozó emberek, a hangosítás által hozzánk intézett szónoklatok, az élőképes kivetítő, a film- és képbejátszások (a Na, megállj csak! rejtélyes farkasa, a színtelenül lobogó zászló) - és még a végtelenségig sorolhatóak az ötletek: mind-mind a személyiségbomlásig zavarodott múltat erősíti, bennünk pedig azt az érzetet, hogy esélyünk sincs felfejteni a szimbólumokat, jelképeket, miközben minden nagyon is világos.

Ez a szabad aprólékosság a szó nemes értelmében lenyűgöző: egyszerre van előttünk minden ideológia és elmélet, minden oldal és ellenoldal, a bíró jelenje és jövője, mindez pedig a mi múltunkban, amit látva kényszeresen megfordul az emberben a gondolat, hogy ez inkább a jelen. Ha mégse fordulna meg, akkor az előadás gondoskodik róla, hogy ne így legyen, hiszen az Egy elsurranó patkány nem történelmi látlelet, hanem a nézőkre folyamatosan reflektáló színház, ahol a színészek néha kiesnek a szerepükből, néha kiszólnak, néha szitkozódnak, mert elcsúsznak a színpadon, miközben az előadás önmagára is reflektál: Agota Kristof drámája színpadi megjelenése által tulajdonképpen önmagát értelmezi, új olvasatot hozva létre, a gyűlöletét és agresszióét.

A színészek remekül beszélik ezt a sokrétű formanyelvet, egyértelmű határt húzva egyszerű figurák, kidolgozott karakterek és civil énjük között. Hollósi Frigyes Bredumója megkeseredetten, megtörten, de mindvégig eltökélten hithű kommunista, aki akkor sem dobja fel társait, ha azok feldobták őt. Megfontoltságnak látszó naivitásának érzékletes ellenpontja Makranczi Zalán Rollja, az igazi forró vérű lázadó és a szerelmet kajtató fiú. A különösen izgalmas az, hogy bár a két színész nem játszik rá a két karakter közötti hasonlóságra, a rendezés által ez mégis evidens. Így lesz Roll egy-egy jelenete Bredumo múltja, Bredumo életképei pedig Roll jövőjévé válnak – meghökkentő is az a pillanat, amikor a börtönben találkoznak. És így egyáltalán nem zavaró, hogy a nézők fele csak az előadás egyik, a másik fele pedig a másik felét látja, hiszen mindenki ugyanabban a furcsa időjátékban részesül – mindegy, hogy a múltat vagy a jövőt látja, lényegében mindkettő ugyanaz. Gergye Krisztián sátáni, cinikus, ám megszólalásában kifejezetten kedves Patkányáról lehetetlen eldönteni, hogy melyik oldalon áll, és ez túlélésének záloga: a patkány, aki mindent megtehet, akit mindenki büntet, de minden rendszert átvészel, aki nem ember, de nem is állat, mégis mindig ott van. Marton Róbert mind Brigként, mind Georges-ként alázatosan háttérbe húzódó és utasító egyszerre, Szatory Dávid pedig remek stílusérzékkel játszik a mindent tudó, de semmit sem értő, a nagy sztorit kajtató újságíró karakterével. Bánfalvi Eszter koncentráltan hozza a titokzatos Mme Bredumot, Murányi Tünde pedig a naiv és törődő Mme Argast.

Egyedül a szereplők közötti viszonyok és néha a karakterek sínylik meg kissé a végeláthatatlan, mindenre folyamatosan reflektáló színházi játékot (dramaturg: Vörös Róbert), ami abból a szempontból persze teljesen lényegtelen, hogy nem az apró részletek, hanem a totális rendszer a fontos, csak így néha elvesznek az emberek, a személyes, amire az egész épül, amiből mi is megérthetnénk a konkrétumokat.

Rengeteg mindenről lehetne még itt beszélni, de az egész alapja tiszta és világos. A bíró fölött, akinek kezében a döntés van – aki nem mellesleg már minden rendszert megélt – egy "rendezés alatt" tábla látható, ami persze sokféleképpen érthető, de leginkább talán úgy, hogy a senki földje eldöntetlenségében, ahol az egyik oldal vaktában megy előre, a másik meg tobzódik az elmélkedésben, ki kéne már találni valami értelmeset is. Meg kéne rendezni ezt az előadást - ami a mi országunk.