A darab elején megidéződnek a háború előtti idők, boldog kávéházi hangulat. Felemelhető díszletfalak, golyónyommal és repkénnyel. Korhű asztalok, székek és a többi, mind a forgószínpadra épített enyhe emelkedőn. Minden kétdimenziós, nosztalgikus képeslap. Később is. De előbb még morcos főhadnagy a fronton hallgat ki három katonát. A rivaldán hó szitál, szintén kétdimenziósan, egy síkban. A bakáknak fegyverük nincs, csak hangszerük. Kiderül, egy zenés darabbal készülnek a szilveszterre, ennek meséje idézi meg az EMKE aranykorát. A hadnagy meginvitálja őket a szállására, hogy a zimankós, vészterhes időkben ebből a színházból meríthessen reményt. Fricska-e ez vajon? Fricska-e, hogy Wassermann Móric arról beszél mély hittel messzi jövőbe nézve, hogy a császár a helyén van, a birodalom épül, soha nem volt még ennyi lehetőség a boldogulásra, mint most?

Jó kiindulási alap lehetne az aranykor sugaraitól langymeleg nosztalgia. A gyönyörű kasszírnő csenget; a pálinka és a bor érkezik, kérni sem kell; a tér közepén, hátul a zenészek rázendítenek. Van, akit ellazít: a kellemes esti fürdő közben oldódik a napi stressz. A történet tétje nyugalmasan, előre átláthatóan, pontosan érthetően rajzolódik ki. Egy fiatalember, Wassermann János kilép-e a hagyományból, hogy színésznek álljon, vagy tovább viszi a generációk óta működő titkos, szent kávérecept miatt sikeres üzletet. Közben vannak remek dalok, Horváth Károly zenéje, főként Bereményi Géza szövegeivel, az EMKE zenekarának igazán bravúros eladásában. Jönnek sorban a kétdimenziós, szépen komponált képek, minden érthető. A kasszírnő megkaparintaná a kávéházat, Wassermann Móric az üzlet felvirágoztatásán dolgozik, még süllyeszthető színpadot is vásárol, fia beleszeret a gyönyörű erdélyi cigánylányba. Kavarog a szivarfüst, de mi átlátunk rajta. Megkezdődik a prímásverseny Rácz Gabi, Erdély legjobb prímáslánya és Farkas Pali, a viaszból gyúrt szívű budapesti úri fiú között. Mikor a két valódi zenész játszik, a színészek a nézőknek háttal várják a bravúros szólók végét. Cigány és ősmagyar misztikum keveredik szivarfüsttel, kavarog a történelmi mese. További megkapó képek jönnek, kocsizás a levegőben, ennél oldottabbak és nyitottabbak már nem lehetünk. De az előadás nem lép semerre. Sajnos ötletgazda, író, dramaturg, rendező nem töltötte meg a két felvonást érvényes kérdésekkel, gondolatokkal a nosztalgiáról, nagy nemzeti pátoszról. Az érzést körüllövik, sok minden van a képeslapokon, de sajnos az album túl nagy. Miközben a vállalás és a próbálkozás fontos lehet, mítoszgyártás helyett rendezni végre közös dolgainkat. Emlékezetben, történelemben. Ez lehetne a színház feladata, hisz elengedhetetlen ahhoz, hogy Magyarország közösség legyen és ne jogi és történelmi következmény, ahogy Schilling Árpád írja.

A színészek jól mutatnak a képeslapokon. Sőt, alázatosan dolgoznak, pedig nincsenek könnyű helyzetben. Mindenki néhány eszközzel teszi fel a két-három játszott figurát. Ezek az EMKE aranykorának idejében és a fronton hasonló minőségek, funkciók mentén működnek, ahogy a beidézett mellékszálakban is. Cserhalmi György minden szerepében becsületes, egyenes; Gubás Gabi mindenféle gondolat és izgalmas motiváció nélküli gonosz csábító; Kolti Helga asszonyosan, anyásan törődő; Fátyol Kamilla ártatlan, naiv, de tüzes szemű, nyelvű. Nagy Péter álmodozó tekintetű, jó kiállású. A többiek is mind pontosan, jó mesterként dolgoznak. A beidézett mellékszálak közül Rácz Pista és Clara Ward hercegnő látogatása a vidéki putriban elrajzoltságával zavarba ejtő, ahogyan a kaktuszevő manók taknya is. A hatalmas társadalmi különbségből adódó poénok egy része működik, de itt sem értjük, mi az, ami fricskának van szánva.

A második felvonásban a későbbi, a fronton játszódó idősíkon is haladunk előre. A fricskák el-elmaradoznak, kapunk viszont néhány további misztikus elemet, amikre jólesően van racionális magyarázat is. A kasszírnő három kürete három manóként tér vissza, véres ponyva alatt mozgolódó testek. Elkerüljük a gondolkodás nélkül legyártott mítosz esetleges buktatóit. Sajnos elveszni látszik a fókusz, amit az előadást záró mai jelenet sem tesz helyre. Valami szomorúság van persze, hogy a kávéházból hideg fények közepette csilivili vagy dizájnos, vagy nem is tudom, milyen hely lesz. De közben, bár a szent recept elveszett, Rácz Gabi szent (vagy ördögi?) hegedűje meg mintha megkerült volna. Ez meg melegséget hoz a fronton sebet kapott főhadnagy lelkébe. A kétdimenziós képek és figurák igazán sehol nem izzanak fel, nem fagynak meg. Önmagukban viszont aligha jelenthetnek többet, mint a régi képeslapok ismeretlen arcai. Szóval langymeleg még mindig, mint az éjszaka, mikor a két szerelmes a hegyen a turul tisztításába fogott. Van, ami talán lemosható róla, de a Hold fénye biztosan nem.