Méhes László és Horgas Ádám előadása elsősorban technikai bravúr: a természetesség érzetével jön le a (film)vászonról egy Picasso (a határozatlan névelő annak szól, hogy a Hajduk Károly által megjelenített jámbor és ösztönös Művész archetípus nem a valódi Picasso, mondjuk alternatív változatának, ahogy a vele a színpadon történtek sem Picasso életének eseményei, de akár így is történhetett volna), és ugyanezzel a magától értetődő természetességgel van jelen a színpadon a mozgás, a tánc, a film, ráadásul ezek folyamatosan változó viszonyban vannak egymással. Mindezek egy, a burleszkek világát idéző jelenetfolyamnak szolgálnak keretül, mintegy "lefordítva" a svéd filmklasszikus abszurdját a színház nyelvére.

A balettkar tagjaival is kiegészülő pécsi társulat remek összhangban idomul Méhes rendezői ötleteihez, a vendégként föllépő Hajduk Károly pedig szemlélődő és morfondírozó Picasso, színpadi megjelenésében a valódi chaplini kisemberszerű burleszkhőst idézve, akivel mindig megtörténnek a dolgok, ő maga soha sem generátora, inkább rendre "elszenvedője" élete történetének. Burleszkhez méltóan a jelenetek szöveg nélküliek, helyesebben csak százszázalékos nemzetközi érthetőséget garantáló autentikus hangdarabok ("Héniál!" – kiáltanak a spanyol falusiak, midőn Picasso apja hosszas gondolkodás után kiötli csemetéje nevét: Pablo – az általános öröm oka, hogy mindenkit Pablónak hívnak a faluban) hallhatóak a jelenetekben (egyetlen, indokolt kivétellel), mármint a narrátoron kívül, aki az alapszituációk ismeretetésével vezet bennünket végig az életrajzon.

Az előadás intenzitása változó, egyes jelenetek izgalmasak és sodróak, mások hosszabbak a kelleténél, és nem sikerült mindvégig ötletekkel kibélelni. A produkció csúcsjelenete mindenképpen a második részben található: a nácik többször átkutatják Picasso lakását, bujkálókat keresve, miközben a lakásban egyre több és egyre nyilvánvalóbban rejtőző ember van jelen. Prímán időzített, tökéletes koreográfiát megvalósító, ötletes jelenet, ami jócskán túlmutat önmagán – s talán ilyenből van a kelleténél kevesebb az előadásban. Sajnos maga az előadás is a semmibe vezet, egy erőteljes szervező gondolat (a produkció létrejötte okának meghatározása) azért nem ártana, ha végigvezetve jelen lenne a produkcióban, amely így sokkal inkább szkeccssorozatként működőképes, mint egészében.

Ez azonban nem kisebbíti az előadás érdemeit, Hajduké mellett elsősorban a Picasso minden hájjal megkent, átváltozóművészként működő apját játszó Köles Ferenc játékát érdemes kiemelni, aki tökéletesen beszéli mind a forma, mind az ember nyelvét, minden jelenetben a helyén van, sőt, a jég hátán is megélő, találékony és könnyen alkalmazkodó ötletember szabadságát is képes megjeleníteni, de remekül kidolgozott és autentikusan abszurd Széll Horváth Lajos minden megjelenített apró figurája is (Alice B. Toklas és Hitler és Apollinaire és modell). A táncművész Uhrik Dóra pedig – meglepetés! – sejtelmes hangú narrátorként kitűnően hozzájárul az előadás sajátos atmoszférájának megteremtéséhez.

Bónuszként a káposztasavanyítás, az angol puding és egy finn halétel receptjéhez is hozzájuthatunk, az elsőhöz németül, Adolf Hitler (Széll Horváth), a másodikhoz angolul, az elsővel párhuzamosan Winston Churchill (Józsa Richárd) beszédében, a harmadikhoz Sirkka, a dizőz (Stubendek Katalin) előadásában, egy finn nyelvű sanzon keretében, nem is egyszer (nem is kétszer, nem is háromszor...).

"A művészet hazugság, ami leleplezi az igazságot" – mondta Pablo Picasso, mármint az igazi. A művészet által való szórakoztatás – mint a Picasso kalandjai – pedig nem leplez le semmit, ellenben jól esik.