Hát, egészen máshogy, mint eddig. A Mohácsi testvérek Szigligeti Ede nyomán elkövetett Liliomfija egy másik világ: itt minden csak félkész, minden csupán skicc, de milyen érdekes, hogy Khell Zsolt díszlete nem föltétlenül a múltat, hanem az IKEA-katalógus lecsupaszított sematizmusát is képes jelezni, ahogy Remete Kriszta jelmezei is hidat képeznek a tizenkilencedik és a huszonegyedik század között. A darab emellett olyannyira hű a keletkezés időpontjához, hogy személyesen Petőfi Sándor is felbukkan benne, és olyannyira jelenidejű, hogy a Petőfinek nézett lecigányozott cimbalmos egy, a mérgezett csülkösbab kapcsán felidézett Örkény-novella parafrázisával lépteti át az előadást a mai magyar valóság terébe.
Oda lehetne böffenteni nagyvonalúan, hogy az unortodox kor unortodox színpadi megoldásai ezek (miért is csak a gazdaságban rajongunk az unortodoxiáért?), csak hát a Mohácsi-rendezés nem ötletszerű és összefüggéstelen kétségbeesett megoldáskeresés marketingeszköze, hanem valódi színház, amelyben felelőtlen emberek keresik az inkább rövid, mint hosszú távú megoldásokat életük felmerült problémáira, és általában a lehető legrosszabb megoldást választják. Ráadásul Mohácsiék sűrítik a karakterek közötti kapcsolatokat, például Schwarz úr és Szilvai professzor, illetve Szilvai professzor és Kányai fogadós is kapott némi előzménytörténetet (és így következményt is).
Annál unortodoxabb megoldásokkal operál Liliomfi, a vándorszínész, aki hát legyünk őszinték, sokkal inkább ösztönösen tehetséges ripacs, mint színész. Hogy a közönsége rajong felületes és megéletlen, teátrális és deklamáló művészetéért, a "nemzeti színjátszásnak" nevezett kitettségért, az közönségét jellemzi, és Liliomfi ki is használja ezt a rajongást. Polgár Csaba jósvádájú és önző, öncélú átváltozóművésznek, valódi kaméleonnak játssza a fiút, akiről tényleg nem lehet eldönteni, mit is gondol és akar igazán – talán semmit, csak túlélni egyik napról a másikra, és becsapni azt, akit lehet. (Véletlenül egyszer beleéli magát a szerepébe. Meg is ijed – ilyet végül is _nemzeti színésznek_ nem szabad csinálni. Másszor pedig - talán életében először - valóban _érez_ valamit, amikor megtudja, hogy anyja meghalt. Nagy jelenet.) Úgysem bukik le, újabb és újabb trükkökkel bújik ki az _adósságcsapdákból_ hű gazdasági minisztere és társulatának tragikusan vacak Hamletje, Szellemfi (Máthé Zsolt) segítségével, aki ha kell, eljátssza Liliomfi szerepét, ha kell, félszemű skót komornyik, ha kell, leugrik a Kamilla kisasszonytól kiénekelt kölcsönből virsliért a boltba. A társulat harmadik tagja Róza, aki valaha szerelmes lehetett Liliomfiba, s ma már ugyan tisztában van azzal, micsoda svihák ez a fiú, mégsem szabadul tőle. Szandtner Anna alakítása egyrészt belenyugodott ebbe a helyzetbe, másrészt tudja: ő mindig kéznél van, Liliomfinak szüksége van rá. A negyedik vándorszínész a beugró Feri – Baksa Imre az előadás fregoliembereként van jelen.
Liliomfi – tisztes neve Szilvai Gyula – apja rákényszerített akarata elől kénytelen menekülni, Szilvai professzor pedig épp olyan kemény követelésekkel lép fel orvostanhallgatóból vándorszínésszé lett fiával szemben, mint egy IMF-delegáció. Most, hogy megszabadult feleségétől, az egész évfolyamokat buktató professzor új és felszabadult életet kezdene, amelyben gyámleánya, Mariska lehetne élete párja. Gálffi László (Szilvai professzor) elfojtott indulatok felszabadulását játssza végig a színpadon, miközben a kimért és határozott egyetemi tanár múltjának sok sötét foltjára is fény derül. Az önismeret teljes hiányában szenvedő, mindezzel párhuzamosan elsöprő vággyal telt nevelőnő, Kamilla szerepében Für Anikó a totális vakhit tipikus jellemzését adja. Csuja Imre fogadósa az élet élvezetére van berendezkedve, a szomszédasszony (Bíró Kriszta) ebben maximális partnere. Lánya, a tenyeres-talpas Erzsi (Takács Nóra Diána érzékelteti, hogy ez a ha nincs ló, jó a szamár is esete) és pincére, a megrögzött becsületessége miatt alkalmazottnak remek, de férjnek pancser "mamlac", Gyuri (Vajda Milán jól hangzó irodalmi idézetekből összeállított, kedves, de természetesen működésképtelen elvrendszer alapján működteti) egymásé lenne, de ez csak csellel mehet végbe, amely inkább eszköze Liliomfinak, mint célja. Mariskát Törőcsik Franciska őszinte, nyílt, a saját hite által vezérelt, lelkes bakfisnak játssza el. Az utóbb színigazgatóvá avanzsáló idősebb Schwarzot Epres Attila racionális üzletemberként, az ifjabb Schwarzok tömkelege között a valódit Ficza István kétségbeesett, önnön személyiségét feloldódni látó tehetetlenséggel, a magának valóság egyedül-érzetével játssza el.
A három órát valamivel meghaladó kavarodás folyamán szinte végig szól a zene. Kovács Márton, az énekesek és a zenekar (Némedi Árpád, Murányi Tünde, Szathmáry Judit, Salamon Beáta, Rozs Tamás), valamint Tóth Richárd koreográfiája ezúttal sötétebb tónusokba öltözteti az előadást, amely ezzel együtt is inkább vígjáték, mint társadalmi. A sajátos műfajmegjelölés csak jelzés marad, ami ugyan kiemeli a kifejezetten kellemes szórakozást biztosító előadás könnyedségének kétségtelen idézőjeleit, ám a sok ötlet, a meglepőségében is következetes dramaturgia (Mohácsi István) és a sok-sok felhasznált irodalmi, színpadi és zenei idézet ellenére sem válik totálissá az élmény, "csak" egy kiemelkedően jó színházi előadássá. Persze, ez is unortodox.
_(2012. október 23.)_
