Géza éppen egy ilyen fiú. Értelmi fogyatékos. Ahogy a falu népe nevezi: bolond. Pedig szó sincs róla, sőt. Géza világában rend van. Minden definitív. Géza akkor kel, amikor csörög az óra. Ha az anyja ébreszti, az nem jó, mert Géza az óra csörgésére kel fel. Ameddig a dolgok nincsenek a helyükön, addig a fiú blokkol. Az ő világában valóban minden körülmények között rendre van szükség.

Róla szól Háy János A Gézagyerek című darabja. Géza esélyt kap, hogy többé ne Gézagyerek legyen, hanem Kőnéző Géza. Azt a feladatot kapja ugyanis a kőfejtőben – ezúttal valahol Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, vélem a fiú jelzésértékű Diósgyőr-meze alapján –, hogy ha bármi rendelleneset észlel, nyomja meg a piros gombot és állítsa le a szalagot. Csakhogy Gézának nincs alkalma megnyomni a piros gombot, mert nem történik semmi. A munkához jutás boldogsága, az apai örökségbe lépés Gézát boldogsággal tölti el, amíg rá nem jön, hogy nem tudja elvégezni a munkáját, mert a piros gombot sohasem kell megnyomni. Mert itt nem történik semmi.

Míg ez a történet kibontakozik, a Miskolci Nemzeti Színház előadása aprólékos képet fest a kevéssé idilli faluról. Cseh Renátó díszletében a különböző nagyságú kőelemek a dominánsak, ha úgy tetszik: ez minden értelemben egy kőbe zárt falu. A díszletet egy futószalag veszi körbe, amelyen az előadás egyes jeleneteinek kellékei lógnak: egy roncs kerékpár, egy ablakkeret, egy felirat, egy szatyor, a háztájit jelző plüssállatkák ketrecbe zárva – ezek helyettesítik a vizuális illusztrációt. Rusznyák Gábor ugyanis elsősorban a viszonyokból dolgozik, ezeken keresztül érzékelteti a helyzeteket, meg az ekképpen szinte vázra csupaszított színészi alakításokkal. Tulajdonképpen mindenki egyetlen állapotot mutat, amely teljesen statikus, mindenki egyféle – azonban az előadás ezt igen színesen és érdekesen, ugyanakkor következetesen képes ábrázolni; a létrejövő közeg elengedhetetlen része a stilizáció eszközeként a jelenetváltások közben megszólaló kamarazenekar (névsora nem olvasható a színlapon).

A kőbe zártság azonban önmagán túlmutató jelzés: az emberek képtelenek akár alapszintű nyitottsággal fordulni a másikhoz. Gézát nem valamiféle szándékból veszi fel az üzemvezető (Cservenák Vilmos nyolcvanasévek-bőrkabátban, célorientált vállalkozónak játssza), hanem mert a német tulajdonos fél attól, hogy nem fizet a biztosító, ha nincsen, aki a szalagot felügyeli. A szomszédok (Müller Juli és Zalányi Gyula egymás mellett elélő, nem csak érzelmek, de közös téma nélküli házaspárt alkotnak) irigységének motivációja és célja egymás gyilkolása. Géza apatikus kollégáinak (Fandl Ferenc és Szatmári György afféle se veled-se nélküled kapcsolatban élik életüket, hiszen többet vannak együtt, mint a családjukkal) pedig az a fontos, hogy Gézára rászabadítsák Vizikét, a falu kurváját (Seres Ildikó a megfelelésvágyat húzza alá a vélhetően jobb sorsra érdemes, jóindulatú nőnek, aki talán az alkohol áldozata), a kocsmatöltelék Béla (Szegedi Dezső monomániás semmittevőként önti a sörhabot jelző port egyik korsóból a másikba, majd jelenetei végeztével rendre jelentésesen és jelképesen zsebre vágja a korsókat) pedig kényszeresen azt akarja megtudni, mekkora Géza farka (mert "azt mondják", a bolondoké akkora, mint a lovaké). A kutya plüss, a busz modell, a falu kő, az ebéd vajas kenyér párizsival, a szerelem nyers és suta testiség, a nap a buszmegálló-munkahely-kocsma-otthon sort zongorázza végig, újra és újra, minden invenció nélkül, anélkül, hogy végül is bármi történne. Nem csak a kőfejtőben, hanem az egészben.

Gézának egyetlen létező kapcsolata van: az anyjával, aki gyakorlatilag köré építette az életét. Máhr Ági alakításában a lemondás és a remény, a csüggedtség és az odaadás, a kényszer és a lélek egészet alkot. Ugyanakkor érzékelhető, hogy a szeretet számára az élethosszig való szolgálatot jelenti. Kényszerűen. Ebbe belenyugodott ugyan, de teljesen elfogadni nem tudta. Fiát, a Gézagyereket Rusznák András alakítja, pontosan jelezve az ösztönszerűen működő lélek korlátait és gyermeki tisztaságát egyaránt, a bezártság mögötti tenni akarást és vágyat a megértésre, a megismerésre. Furcsa módon ez a fiú sokkal szabadabb és nyitottabb, mint a környezete – ám ennek kiteljesedésére ebben a környezetben semmi mód nincsen. Géza istenné válik, hiszen fentről figyeli a szalagot, ám isten ebben a világban tehetetlen. És amikor az isten otromba tréfák céltáblájává válik, amikor visszaélnek azzal, hogy "ő olyan, amilyen", akkor nincsen tovább, akkor apátia van és kétségbeesés.

Persze, feltehető a kérdés: Géza mennyivel "hibásabb", mint bárki a közegben, hiszen őket is kizárólag a rutin működteti, az üres locsogás folytonos ismétlése, a megszokott gyakorlatok lejátszása maga az élet. Csak ők úgy csinálnak, mintha ez lenne a világ rendje.

A világ rendje, hogy a kutya ugasson, és nem az, hogy a kőfejtő szalagjára dobják egy tréfa kedvéért. Hogy Géza megállíthassa végre a szalagot. Hogy azt higgye, valaki meghalt, és ő nem tudott segíteni. Az nincsen rendben. A világ megismerése bonyolult és hosszú folyamat. Az ember nem isten és nem is állat. Hanem?