A Mária Rádió kimódoltan XXI. századira hangszerelt, naivitással és patetikummal átitatott, szeretettől elfúló mondatai szólnak halkan egy házi kisrádión, amit egy határozott mozdulattal annullál az érkező, közönséget köszöntő művész (már ezzel is határozott szimpátiát kiváltva az érdeklődve figyelő publikumból). A gesztus nem tartalom nélküli: ebben a bő egy órában a halált, amely kérdés mindenképpen összefügg valamennyire a hittel is, nem a populáris, vallásos aspektusból, hanem az irodalom néhány kifordult szemléletű életkurkásza segítségével vizsgálja, akik nem rébuszokban zengedezve, metaforák végeláthatatlan soraival járják körül a témát, hanem a könnyen befogadható köznyelv segítségével, "csupán" tartalmilag lirizált szövegekkel merülnek el az egyetlen biztos dologban.

Valamennyi szöveg telistele van iróniával és gyakran él a groteszk eszközével is, amelyek így ugyanolyan ambivalens érzéseket keltenek, mint Vallai játéka, aki bár nagyon komoly, nagyon vaskos témákról beszél, mégis minden gesztusából és mozdulatából könnyedség és humor, sőt, _életöröm_ árad. Ahogy a válogatott művek is pontosan úgy veszik magukat komolyan, hogy nem veszik magukat halálkomolyan, nincs bennük pátosz, és teljesen mentesek a "megmondom a tutit" típusú váteszi szellemtől. Tragédia persze van, hiszen a bizonytalanság, a menekülés, az élettel és a halállal való viaskodás végigkíséri az egész előadást (pont, mint az életet), de úgy, hogy az ember ettől nem harakirizni, hanem megbékélni vágyik, és e kettő között a különbség egészen pontosan egy élet. Egy felesleges szélmalomharcokkal el nem fecsérelt élet.

Általában az önálló estekből mindenki egy érzést és egy történetet visz haza. Én Petri György versét tettem zsebre amelyben a Halál arra inti a költőt, hogy ne foglalkozzon azzal, vajon mikor jön el érte, inkább komoly dolgokon törje a fejét. Mondjuk, hívja meg egy italra.