A gyarló előítéletek szerint Az özvegy Karnyóné többszörösen sem ígért jót. Egyrészt a Csokonai-darabnak sajátos ízlésű humora, illetve többsíkúnak nehezen nevezhető drámai szövete nagyon ritkán kap stílusos színpadi keretet, másrészt a színpadi blöff, és jelentésesség-imitáció egyik legfelkapottabb formája a fehérre mázolt arc, amiből csaknem egy tucat szerepel az előadásban, harmadrészt úgy tűnik, Az özvegy Karnyónéval párhuzamosan a nagyszínpadon zajló Lila ákác volt a színház kiemelt projektje, nem a Karnyóné. És mégis, úgy Keresztes Attila rendező, mint a társulat felismervén azt, hogy ez nem a mélyenszántó drámaiság száz perce lesz, bátran dobták el az agyukat, könnyeden és jóízléssel engedve a szórakoztatás csábításának, vajmi kevéssé törődve azzal, hogy Csokonait hogyan _kell_ játszani.

Ebben az olvasatban a Karnyóné nem több egy blőd sztorinál, amiben egy rettenetesen rusnya, öreg nő pénzére hajt két könnyű életre sóvárgó ficsúr, akik ott csesznek ki egymással, ahol lehet, és mindketten inkább a Karnyónénál élő szobaleányra (Boris) hajtanának, csak hát pénz is kell nekik, az meg Borisnak nincsen. Egy nap Tipptopp jól kibabrál Lipittlottyal: elhiteti vele hogy nyert a lottérián, aki ennek tudatában elmondja Karnyónénak a róla alkotott valódi véleményét, és azzal a lendülettel utazik is Pestre felmarkolni a huszonötezer aranyat – szabad utat engedvén így Lipittlottynak, hogy csapja a szelet Borisnak. Aztán Karnyóné öngyilkos akar lenni, a két ficsúr meg kinyírja egymást, de mielőtt teljességgel elszabadulna a pokol, megérkezik a hitves, Karnyó messzi útjáról, hogy többé ne legyen Karnyóné özvegy, és megjön két Tündér is, akik feltámasztják a holtakat és elrendezik a dolgokat.

A fehérre festett arcok itt teljesen jól működnek, mert hőseink az élet élése szempontjából tényleg félig halottak, és vérciki, önértékelési zavarokkal bőszen teletűzdelt, ízléstelen karakterek mindannyian. Nehéz is ezt az ízléstelenséget ízlésesen bebugyolálni, de a társulatnak ezzel nem akad különösebb gondja. A sztorit jó humorérzékkel, a zsigeri undort a kikarikírizott karikatúrákkal fogyaszthatóvá teszik, a ripacsériát pedig bájos iróniával tudják kezelni. Egy percig sem hazudik itt senki művészetet vagy mélylélektant, senki nem veszi komolyabban a játékot, mint ami: _játék_. A színészek rendre kikacsintanak a nézőkre, mert nem egyedül és nem maguknak játszanak, hanem nekünk és velünk. Petneházy Attila Lipittlottyként legalább annyira könnyeden ripizik, mint Illyés Ákos divatmajmoló Tipptoppja, mindketten önfeledten merülnek alá a fékevesztett exhibicionizmus bugyraiba, amely tevékenységüket csak néhány - fárasztóbbnál fárasztóbb - poén szegélyezi. De harsányságban legalább annyira stílusosan mértéktelen Pregitzer Fruzsina rém buta és rémisztő, megejtően szánalmas Karnyónéja is. Fellinger Domonkos az ő szolgájaként egy droid és egy ázsiai tőkehalárus mutációjaként asszisztál a történtekhez, Nagyidai Gergő pedig emberszabású debilt formáz Karnyó fiából, Samuból, de Barta Éva Borisként és Tóth Károly Karnyóként is ugyanolyan jóízűen válnak a játék elemeivé, mint a Joker-formát öltő deus ex machina lirizált alakjaként megjelenő két tündér, Munkácsi Anita és Varga Norbert.

Igaz, kell némi idő, míg Keresztes Attila stílusparódiája valóban beindul, de amikor másodszorra is előjön az öntelt Csokonai szavalatjával, akkor már jól működik az előadás közvetlen, már-már interaktív közege is. A popkulturális utalások pedig, amik végigkísérik az előadást a tehetségkutatóktól a Kékfényen át a hollywoodi klisékig, jól jelzik, hogy az alkotóknak valóban szándékuk volt közel hozni Csokonai sok tekintetben (elsődlegesen stílusában és nyelvezetében) tényleg tőlünk igen távol eső darabját. Apropónak pedig ennyi ma este teljesen elég: Csokonai ezután valószínűleg egy picit trendibbé lesz annál, mint ahogy sokszor az irodalomórán festeni szokott.