Kiss Márton – aki maga is rendezi előadásait – darabjai esetében nem vállalna túl sok rizikót az, aki a következetességet vagy a konkrétságot kérné rajtuk számon, de mondjon bárki bármit, írásai különlegesek és egyediek. Finoman, jó érzékkel keveredik bennük a több részre tördelt alapsztori némi pszichedelikummal, rengeteg aktualitással, a hétköznapokra való teljesen hétköznapi reflexióval – és mindez még elemelkedni is képes saját magától. A különleges darab pedig különleges bánásmódot igényel – Kiss pedig érti saját nyelvét: az előadásaiban soha nem magyarázza meg az általa leírtakat, és bár racionálisan nem is mindig lehet érteni minden előadása minden mozzanatát, az érzést, a közeget, a stílust - és ennek hármasát - remek érzékkel ülteti el bennünk. Ez a meghatározhatatlan, furcsa és egyedi kevercs mindig világosan működteti az előadásait. Azért írom mindezt le, mert most valahogy másképp történik.

Az Angéla életéből látható jelenetek tulajdonképpen egy lineáris sztorit rajzolnak ki, ahol párhuzamosan futnak a különböző szálak: a réterdősi Alig Színpad amatőr színészeinek profiként tetszelgő, amatőrebbnél is amatőrebb próbái, Angéla otthoni beszélgetései az édesanyjával gyerekszülésről, jövőről, valamint a valamilyen minisztérium propagandakörútja, amin várják a nép ötleteit arra, hogy hogyan kéne létrehozni az egyébként katasztrofálisan hiányzó polgári középosztály réteget, és eközben fel-felbukkannak pillanatképek Angéla gyermekkorából is (állandóan csúfolták, mondván, hogy csúnya, ő meg kitalálta magának, hogy terhes – lehetett nyolc és fél éves –, mert a terhes nők szépek), meghatározhatatlan belső momentumokban is részesülünk, mindezt pedig egy nagyon furcsa "betegség" fogja aztán össze: címszereplőnknek ugyanis hiperpregnózisa van. Legegyszerűbben ez azt jelenti, hogy olyan sűrűn képes lebabázni (nincs jobb kifejezés arra, ha valaki kilenc nap alatt egy sejtből gyereket varázsol), mint amilyen sűrűn ezek a bizonyos babák ágyba vizelni.

Az állami szervek persze le is csapnak, és beindul a központilag serkentett dajkaanya-program – vagyis Angélát hivatalosan, egy szippantóval termékenyítik meg, majd a kilenc nap múltán megszületett gyereket az állam veszi birtokba, így termelve ki a fizetőképes középosztályt. Talán mondani se kell, hogy a gépezetbe hiba csúszik, Angéla elvetél, aztán elkezdi visszalopni a gyerekeit stb., végül ismét a folyton kísértő Mennyországban kötünk ki.

A nem túl feszesen vezetett, ám lineárissá egyengetett történet formailag szinte önmagában áll a színpadon. Kevés az olyan gesztus vagy keret, ami segítene viszonyba állítani velünk, nézőkkel az előadást. Pedig a darab kétségtelenül kívánná ezt: telistele van aktualitásokkal, szójátékokkal, szituációs poénokkal, képtelenebbnél képtelenebb helyzetekkel – de javarészt a jó humorral megírt szöveg működik a színpadon, és nem az annak kapcsán megszülető színház. A Gara Olívia és Reich Wanda által fehér vásznakból sterilen feszülő díszlet – ami az előadás felében leginkább egy vaginához hasonlítható –, valamint Pirityi Emese szintén fehér – olykor szürke – jelmezei egy-egy jobb megvilágításon kívül nem tudnak vizuális izgalmat kölcsönözni a történetnek – a fehérség valószínűleg a mennyországi tripre akar utalni, csak miután ez világos lesz, rögtön el is laposodik. Azonban Kiss Rudolf Péter diszkrét és alkalomadtán hangsúlyos világítása, valamint Lázár Zsigmond érzelmi löketekre épülő zenéje szinte az egyetlen hatáselemként remekül működik a színen. Ennél remekebbül talán csak a színészek.

Pokorny Lia jelenetről jelenetre fogalmazza Angéla lelki útját, kezdve onnan, hogy bár meglehetősen nehéz felfogású, szépen lassan mégiscsak szembe kell néznie azzal, hogy többször is meg akarták ölni, még mielőtt megszületett volna, egészen odáig, hogy semmi más nem számít neki, semmi más nem okoz neki valós örömet, csak a szülés. Pokorny Lia pedig minimális gesztusokkal, nagyon intim módon adja át mindezt, egy percig sem tartva távolságot attól, hogy ez a butácska és csúnyácska lány tényleg a lényévé váljon. Földes Eszter apró, de végletekig következetes gesztusokból építi fel különböző figuráit, mindegyikben megtalálva az általuk elképzelt felsőbbrendűséget és a szívből fakadó önzést – egyedül a musicalszínésznői babérokra törő amatőr színjátszó játékai válnak néha túlzóvá (leginkább mert nehéz eldönteni, hogy ez a bizonyos Alig Színpad paródia, vagy komolyan gondolt, tartalmasnak szánt színházi közösség, vagy mi). Papp János pedig szinte gesztusok nélkül különíti el a karaktereit, egy-egy tekintet, egy-egy félmosoly is egyértelmű különbséget tesz társulatvezetője és állami alkalmazottja között, és bár a szövegkönyv felelevenítés közben néha kiesik a ritmusból, mindig ott van benne a megértés és a felszínesség, a hozzáértő dilettantizmus és esetlegesség minden bája és kára.

De hiába ez az alapos színészi munka és koncentráltság, ha egyszerűen nincs meg a jelenetek helye, nincsenek viszonyba állítva egymással (dramaturg: Baráthy György), és Kiss nem bélelte ki őket tekintet- és figyelemvezető ötletekkel. Így nem válik a miénkké Réterdősi Angéla totálisan abszurd, ám abszurditásában nagyon is valóságos, könnyedén, de szívhez szólóan lírai története (a címmel való játék nagyon izgalmas: Angéla evangéliuma, ami egy túlvilágra került nő, Angéla – akinek neve felidézi Máriáét, aki szintén szeplőtlen fogantatott – életéről szól – az evangéliumot a szentek írták Krisztus tanításairól –, akivel kapcsolatban egyébként az utolsó percig lehetetlen eldönteni, hogy amit látunk, az az élete, vagy a halála). Mindez persze kisakkozható, de ez közel sem ér fel azzal az élménnyel, amikor a zsigereinkben érezzük. Játékosság és formai szabadság nélkül azonban semmi nem csalogatja elő a szellemet a palackból, semmi nem késztet minket arra, hogy felszínre kerüljön az a szorongatóan kiismerhetetlen frusztráltság, ami a hétköznapokban ott motoszkál valahol hátul, a kisagyunk tájékán - amiről pedig valahol ez a darab nagyon szólna. Így csak látjuk, de érezni alig-alig lehet.