Az még jobb lenne, ha ennél tovább is tudna menni, és nem csupán slendrián írók és furcsa színházi figurák, színpadi karakterek jelenetgyűjtő mappájaként működne, amelyből tisztes munkával megkíséreltek előadást rendezni, méghozzá kereket és egészet, de nem igazán sikerült.

Mert valóságosan kérdés, hogy mi ez A humor forrása. Az első öt perc olyan kínos és rémes, hogy komolyan azt hittem, innen ki kell menekülni. Igazából nem is az volt a szörnyű, hogy jobb sorsra érdemes színészek egyszerűen minősíthetetlen poénokat sütöttek el katasztrofálisan, hanem az, hogy ezen volt, aki jót nevetett. Mintha bátorítani akarták volna a színpadon tartózkodókat, hogy milyen jó, amit csinálnak. Pedig nem jó, és akkor ez volt a legkevesebb, amit gondoltam. Szerencsére Faragó Zsuzsa és Laboda Kornél nem vesztette el a józan eszét, ugyanis ez a felütés tudatosan rettenetes. Két író, tételesen valamiért Mózsiknak és Vinnainak hívják őket, darabot írnak, ami számukra fergetegesen viccesnek tűnik, "a legjobb, amit valaha írtak" – mondják egymásnak, talán biztatólag, talán komolyan. Ám megérkezik három ember a színházból, tételesen valamiért Litkainak (művészeti vezető), Faragónak (dramaturg) és Labodának (rendező) hívják őket, és elegánsan rámutatnak arra, hogy amit az írópáros összehozott, az bizony selejt. (És megint enyhén fogalmaztam.) Vagyis újra kell írniuk az egészet. A nagy kétségbeesésből az írók azt sütik ki, hogy megmutatják, hogyan írták meg művüket, hadd legyen a humor forrása maga a színdarabírás folyamata.

Ez a rész rendkívül szellemes, hiszen fordulat is van benne, mondjuk picit bárgyú, hogy a modorosan okoskodó dramaturg és a lazán bizonytalankodó rendező száját elhagyó "cselekmény" szó sem ismerős az íróknak, gondolom, innentől haladt el az abszurd irányába a dolog, és akkor innen jön a de.

Mert lehet abszurdot csinálni, de akkor tényleg a pillanat, az asszociációk halmaza határozzon meg mindent a megadott formai keretben, akkor tessék folytonosan meglepni és újat újjal tolni, tessék a favicceket és a közhelyeket véres komolysággal előadni, és ne tessék átfolyni hol paródiába, hol szalonvígjátékba, hol mittudoménmibe. Vagy: tessék kitalálni egy igazán erős dramaturgiai vezetéket, és akkor aztán mehet a formai csapongás, de legyünk mi, nézők vezetve. Valamerre.

Azért írom ezt kissé csalódottan, mert A humor forrása valamiért az első felvonásban többet ajánl, mint amit a végén ad. Mintha az alkotók a gyorsöltözések (az ugyancsak Gergely-Farnos Lilla tervezte jelmezek alkalmasint takarékosan egyszerűek, ám stílusosan kifejezőek) közben lemondtak volna arról, hogy általánosságban is jelezzenek valamit, és belefeledkeztek volna önnön vékonyka történetükbe. Jó, persze, így is vannak kifejezetten jó poénok, de mintha nem lenne megágyazva nekik. Néha a közönség néhány tagja bizonytalan tapsba kezd – de lagymatagon és röviden, mert egyszerűen nem derül ki, hogy az anyag, az előadás, a színészek igénylik-e ezt, hogy helye van-e ebben az előadásban ennek. Ez pedig azt jelzi, hogy valami nemigen működik jól a produkcióban.

Az biztos, hogy a jelenetek közel sem kiegyenlítettek, hogy az előadás ritmusa nem elég gyors, nem elég ütős, ráadásul a szünet ketté is vágja a lendületet. Azonban az is igaz, hogy a darab determinálja az egyenlítetlenséget, a hullámzást, hiszen tulajdonképpen a darab írja magát, és bármilyen hülyeség belekerülhet. Nos: van is itt minden, a gatyaletolástól az intellektuális poénokig, a finom groteszktől a vaskos burleszkig, a Saskabarétól a Monty Pythonig a humor sok-sok színe megmutatkozik, és ez előny. Azonban ezek teljesen esetleges szervezése hátrány.

Mégis: legalább a két főszereplőnek érdemes lett volna valódi karaktert írni, mert míg a Litkai-Faragó-Laboda trió (Márton András, Egri Kati, Vida Péter) esetében működnek a külsődleges jelzések, vagy éppen a HERE-be (Humorsérült Emberek Rehabilitációs Egyesület) utaltak terápiájánál az archetípusok, addig az írópáros (Schmied Zoltán és Janklovics Péter) csak akkor tudna megélni a színpadon, ha a színészeknek lenne több eljátszani valója az esendő művészpalánta szimpatikusan közhelyes ábrázolásánál.

Bár Laboda Kornél jelzi azt az igényét, hogy itt a nézőkkel aktív kommunikáció folyna (a színészek többször a nézőtér felől közelítenek a színpad felé, és alkalomadtán egészen átfolyik a színházba a darabírás folyamata), de úgy tűnik, nincs nagyon miről kommunikálni. Változó intenzitású, sűrűségű, erősségű és színvonalú szórakoztatás majd' két órán át, egy szünettel, aztán lehet hazamenni.

Mindazonáltal látszik, hogy ez az előadás közel sincs készen - küzdelem zajlik. A rendező és a dramaturg keresik a darabot, miközben a színészek számos jelenetben nem találják a hangjukat, nem érzik a produkció kereteit, pedig nem mindig tűnik beválthatatlannak az előadás ígérete. Sőt, benne van az esélye, hogy ez lehetne akár sokkal sűrűbb, és majd egyszer mondhatjuk összegzésképpen azt, amit Fodor Annamária egyik jellegzetes karaktere ismételget folyamatosan: "De durva!". Egyelőre azonban szó sincs róla. Egy írói átdolgozás jót tenne – mondanám, de nem vagyok se Litkai, se Faragó, se Laboda.