Az előadás elegánsan és jó dramaturgiával indít: az egyik szereplő standup-magánszáma oldja a hangulatot, miközben elmondja, hogy mi fog itt most történni, majd egy operatőr jelenik meg, aki elkezdi pásztázni a hátulról megvilágított és ekképpen arctalanná váló közönséget, amelynek tagjai a színpadra kifeszített óriási kivetítőn követhetik a kamera képét, és rajta az egyetlen hatalmas kontúros masszává váló önmagukat. Lassú pásztázás kezdődik, hogy szokjuk a főszerepet, amikor pedig már megszoktuk, a nézőtér teljes fényárt kap, és a kamera által premier plán kipécézett delikvenesek gondolatait a nézőtérre besurranó és mikrofont ragadó színészek hangosítják ki. Még ez is inkább szórakoztató, mint ijesztő, de ez is még a ráhangolás része. Ezt onnan lehet biztosan tudni, hogy következő jelenetben egy médiapatkány jópofizik velünk – ekkor már a „Mónika show közönsége”-szerep a miénk, most már tényleg interaktív a dolog, tapsoltatnak minket, amit inkább többé, mint kevésbé követ is a közönség – hogy kíváncsiságból, vagy épp a manipulációnak való behódolásból teszi-e ezt, az egyelőre még kérdés.

Ez a médiapatkány (Matthieu Sys plasztikus klisékkel formálja meg ezt a félfiktív alakot) rászáll az egyik nézőre, és nem hagyja békén, piszkálja, és olyat kér tőle, amit jó ízlésű ember nem akarhat. Itt végre elkezd valami sisteregni, de mire igazán kínossá válna a helyzet, az egyik néző feláll és azt mondja „Stop”, mert hogy a deal az volt, hogy ha valaki ebben a jelenetben feláll, és azt mondja, hogy stop, akkor ott stop van – mert ha nem lenne, az már nem színház lenne. És ez az, amitől a társulat koncepciója működik is, meg nem is, amitől minden hatásvadász valóság-színház játék egyszerre erőltetett és megdöbbentő – hogy végül melyik lesz inkább, azt igazából az dönti el, hogy meddig táncol pengeélen egy jelenet.

A társulat a manipulációról akar beszélni, méghozzá többnyire nem a jól felépített, ravasz manipulációról, hanem az egyszerű, zsigeri, a falkaszellemre és a klisékre építő, effektekkel dolgozó manipulációról. Ahol elég azt hinni, hogy „a másik azt gondolja, hogy...”, és máris feladjuk az önálló cselekvés lehetőségét, és boldogan beállunk a sorba, hiszen mások sem tesznek másképpen – gondoljuk.

Ehhez akad egy parádés ötlet is. A tapsoltatásunk ugyanis, mint utóbb kiderül, nem egy Mónika show-klónnak szólt, hanem arra használta fel a _média_, hogy a magát a tömeg egyszerű emberének beállító, a nép közül kiemelkedő egyik közember (az egyik színész) a társaival folytatott polémia közben szinte észrevétlenül váljon politikai vezetővé, és folyjon át társalgása politikai beszédbe, amihez mi adjuk így a vastapsot, immár felvételről, akaratlanul. Az egyébként jelenetszerűen felépített előadásban hasonlóan komplex módon végigvitt színpadi ötlet nincsen (anna ellenére hogy valamennyi jó ízléssel használja az interaktív színház eszközeit), amiért kár, mert a partyhangulatot öltő utolsó etap, amiben a szórakozóhelyek és tömegrendezvények álságos, csak és kizárólag érzelmi effektekre, főleg a zenére és az emberek hangulatpulzálására építő közösségélmény már nem tartogat magában fonákot, hanem csupán az, ami. Nem visz be a csőbe. Nem reflektál magára, és persze ránk sem.

Ahhoz képest azonban, hogy viszonylag gyorsan kiderül, itt végig arról lesz szó, hogyan akarnak megfosztani minket a saját döntésünk jogától, és hogy csak eszközök vagyunk egy nagyobb rendezőelv kezében, amely pontosan ki tudja számítani a reakcióinkat, a többség aláfekszik a szándékoltan tartalmatlan színpadi lózungoknak, és részt vesz a játékban. Mert ez a másik buktatója ennek a formának: nem tudni, hogy azért vesz-e részt az ember a játékban, mert úgy gondolja, hogy színházban van, és az igába hajtás a játék része, vagy azért, mert észrevétlenül adja meg magát az effekteknek. Sajnos a forma és a dramaturgia nem annyira erős, hogy ezt el lehessen dönteni, mindenesetre az alapszituáció érdekes, és sokkal direktebben provokál véleményformálásra, mint azt sok egyéb színház teszi. De hogy ez az anyag valóban eléggé inspiratív-e arra, hogy a közhelyeken túl is megfogalmazhasson valamit az ember, az már kérdéses.

Valódi döntésünk pedig nincs, mert a játékban való igazi részvétel a teljes inaktivitás mellett a játéktér elhagyása lenne – hiszen teljesen immorális, ami a színpadon zajlik, ennek a felismerésére megy ki az egész koncepció –, de a kabátunkat az elején elveszik, és betolják a kulisszába (hogy aztán divatbemutatót tartsanak belőle, megspékelve némi táskában való turkálással). De nem is lenne érdemes kimenni, mert a viszonylag gyorsan tanperformansszá szerényült előadás egyáltalán nem érdektelen, sőt. Érdemes megérezni egy pillanatra, hogy milyen, amikor a hátunkon csattan a manipuláció hol jobban, hol kevésbé kitapintható ostora. Ez egy órát bőven megért.