Ebből a szempontból roppant beszédes már maga a darabválasztás is: Karácsonyi ének. Charles Dickens klasszikusa november 23-i bemutatónak nehezen nevezhető nagy vállalásnak – már ami a december 31-ig tartó műsort illeti, mert a Karácsonyi ének márciusban már minden bizonnyal kevésbé fog jól mutatni a színház esti műsorsávjában. A szórólap szépen kiemeli Scrooge, a mizantróp vénember szerepében Jordán Tamást, így hangsúlyozván a jutalomjáték-ígéretet, ami szépen kivitelezett kockázatkerülésnek tűnik – Jordán ugyanis minden fizikai és művészi attribútumában predesztinált Scrooge megformálására.

Úgy tűnik, a Pinceszínház továbbra is tisztes polgári kamaraszínház marad. Vagy mégsem?

A mintegy prológusként elhangzó Csendes éj önmagában, a színpadon sajnos igen giccsesnek tűnik, pláne, hogy a gyerekek, a gyereknek beállított kamaszok és a meghitt felnőttek nem túl eredeti meghatásdramaturgia alapján a takarásból előszivárogva éneklik el face-to-face a közönséggel, jelezve, hogy itt és most, ha törik, ha szakad, szép és megható mese fog következni. Ám - és itt jön az, ami miatt legalább néhány percig abban lehet reménykedni, hogy az előadásnak igénye lesz túlmutatni ezen az ígéreten - Horgas Péter ütött-kopott limlomokból összetákolt díszlete annyira nem illik egy naiv történet illusztrálásához, hogy azt gondolná az ember, ezt nem lehet reflektálatlan hagyni.

De lehet.

Egyébként is úgy néz ki az előadás, mintha a sok felmerülő színházesztétikai hatás közül nem tudná eldönteni, hogy melyiknek is adja be a derekát. Egyedül abban tűnik többé-kevésbé elhivatottnak, hogy formailag mainak kell lenni, és ehhez elengedhetetlen a posztmodern eklektika. Ennek jegyében készülhetett a díszlet a misztikus fényekkel, ami a kortárs román/orosz színházi hagyományokból táplálkozik, a maga különös vonzalmával a fekete színhez és a füsthöz, de látunk fel-fel bukkanó példát a posztmodern narrációra, amikor a történet egy-egy kijelölt pontjain a szereplők kilépve a szerepükből hirtelen mesélővé válnak, miközben a klasszikus színház Jordán Tamással hangsúlyosan és permanensen jelen van a színpadon, de a független társulatok formakereső igénye is fellép a zenés-szórakoztató színházi elemek felbukkanása mellett. És mégis, a leghangsúlyosabb a vidéki művházak társasköreinek cseppet sem lebecsülendő, de mégis más kvalitásokat hordozó esztétikája marad, amely főleg a csinálmányos érzelemimitációban és -illusztrációban érhető tetten.

Ennyi operettes "jól érzem magam"-sikkantást, szépelgő családiidill-ölelést, pillantást és hangsúlyt tényleg ritkán látni ilyen térben és ilyen sűrűn, ám mindezt sok kedvvel és elszántsággal teszik a játszók, úgy Juhász Réka a feleségek szerepében, mint Babicsek Bernát, aki sok férfiszerepben feltűnik, és Ambrus Asma, akinek a jó szellemek alakjaiban kellene Scrooge-ot végigvinnie a filantrópiához vezető úton, ám misztikus lényként nem is igen tud már eleve létezni sem egy mesétlenségbe fulladó mesében. Soós Péter rendezéséből ugyanis ez hiányzik a legjobban: a mese. A mesélés. Hogy mit jelent a karácsony, és hogy mit szeretne Scrooge tanösvényén keresztül elmesélni nekünk. Enélkül a Karácsonyi ének nem működik, nem is működhet.

Ellenben Jordán Tamás, a technika és az illusztráció többé-kevésbé működik, ami azonban nem elégséges a színházhoz. És mindehhez hogy jön a végén a stroboszkópra felépített jelenetsor? Voltaképpen sehogy, csak jól jelzi a formakényszer győzelmét a tartalmi szegénységen. Mindebből nemigen rajzolódik ki, hogy milyen is lesz a Pinceszínház most kezdődő időszaka. Legalábbis érdemes ezt remélni.