Javarészt Lisztopád Krisztina látványának köszönhető ez az elevenség. Nemcsak a bútorok formája és végtelen titokzatossága, de a tér és a jelmezek meleg, vidám és játékos színvilága is több, mint egy mesekönyv: _maga a mesekönyv_. Valami nagyon elevenen gyermeki van a muklák narancssárgaságában, Pettson zöldségében és a díszlet irracionális logikusságában – miért ne lehetne például egy komplett csirkeól egy szekrényben? Lehet! Hiszen egy gyermek fantáziája itt kezdődik, ennél csak avantgárdabb dolgok tudnak benne megszületni – ahogy megszületik az előadásban is, például a Muklalány a könyvön fejen állva olvassa fel annak tartalmát, a csirkék meg csirkejogokért tüntetnek, amikor Pettson a tojásaikra pályázik.

Ebben a játékosságban nagy húzóerő Findusz, a macska, akit egy Andersson nénitől kapott, Findusz feliratú zöldborsó-konzervben talál Pettson, és attól kezdve életen át tartó társa lesz. És társa a gyerekeknek is a felfedezésben, hiszen Pettson egy izgága macska, egyszerre csak tíz kérdést tud feltenni, nem mellesleg hiperaktív: egy farokcsóválással minden bútor romokban hever – és ez annyira gyermeki. A világ számára csupa felfedezés, megfejtendő titok, egy szaglászó borz ijesztő szörny, a játékos, saját értelmezésükben világteremtő muklák pedig segítőtársak – és ez is annyira gyermeki.

De valahogy pont Findusz kalandozásai válnak alapvetően kérdésessé a mese során. Miközben az előadás minden eleme nem csupán ötletes és kreatív, de szellemes és vicces is, sokszor visszhangos a gyerekekkel töltött nézőtér attól a kérdéstől, hogy hol vagyunk? A képzavart valószínűleg az előadás furcsa világítása okozza. Bereczki Csilla rendező ugyanis Findusz kalandozásai során a fénnyel el- és szétválasztja a teret, és ez a gesztus abból a szempontból jogos, hogy egyértelművé teszi: a macska alámerül a ház rejtekeiben. Abból szempontból viszont következetlen, hogy addig minden és mindenki látható volt.

Például a macskaplüssel játszó Ellinger Edina is kint ül a színen már akkor, amikor Findusznak még nyoma se volt a színpadon. Ellinger egyébként remekül érzi a kölyökmacska elevenségét, vékony hanggal, végeláthatatlan energiával teszi fel a kérdéseket, miközben maximális alázattal van bábja iránt, egy percig le nem veszi róla a szemét, minden pillanatban csak Findusz létezik – így Findusz tényleg létezik. Ács Norbert pontos minimalizmussal hozza a rigorózus ezermestert, aki minden körülmények között ragaszkodik a szabályaihoz. Bercsényi Péter Muklafiúja, miközben benne van a karakter minden felsőbbrendűsége és okossága, olyan, mintha a gyerekekért született volna: a színész remekül érzi, hogyan lehet szellemessé, izgalmassá tenni egy-egy pillanatot – teszi mindezt úgy, hogy végig partnernek és nem megnevettetni való gügyögő szerzeteknek tekinti a gyerekeket. Ebben remek társ az engedékenyebb, békítőbb Muklalányt alakító Mórocz Adrienn. Rusz Judit mesekönyvből kilépett élőlényt varázsol minden bábból, ami a keze ügyébe akad – és széles a repertoár: a csirkéktől a borzig –, Krista Anita Andersson néni gyöngédségét és törődését hangsúlyozza az abszurditásig – ami mind a gyerekek, mind a felnőttek világában működni látszik –, Csajághy Béla pedig egyszerre pletykás és szigorú a rendőr Gustavssonként.

Egyébként nem csak színházilag, a szöveg szintjén is remek humora van az előadásnak: Fekete Ádám darabja – ami több Sven Nordquist-meséből van eggyé dolgozva – könnyedén, szellemesen és lazán hozza a gyermeki logikát. Egyedül az érthetetlen – amin a gyerekek fenn is akadnak –, hogy karácsonykor miért a Mikulás hozza az ajándékot – a Pettson és Findusz svéd mese, nyilván a svéd gyerekek számára ez természetes, de nálunk ez nem így van, és senki nem mondta meg a gyerekeknek, hogy nem az ő otthonaikban járunk. A szinte felháborodással is felérő kérdésözön, ami elönti a Mikulás és a karácsony viszonyának említése hallatán a nézőteret, valahol dicséret is: a kicsikben fel sem merült, hogy előadást néznek, annyira benne éltek, hogy megütköztek azon, amikor képletesen közölték velük, hogy ebben a világban ez máshogyan van. Márkos Albert egyszerű, könnyed és néha varázslatos dallamai, valamint a Hegymegi Máté által tervezett mozgás is azon ügyködik, hogy a miénk legyen a mese – illetve a gyerekeké.

A játékosság és kreativitás közben egyedül a történet szorul háttérbe (dramaturg: Gimesi Dóra), aminek egyetlen hátránya, hogy a végére némileg ellaposodik a mese: megszűnik mesének lenni. A karácsonnyal való ismerkedést, az ajándékbontás örömét viszont már nem tudja pótolni egy ötlet, ekkorra az abszolút élővé váló mesének kellene dolgoznia a gyerekekben és adnia valamit, valami olyan pluszt, amit csak egy mese tud – persze nehéz korrigálni azt az értetlenséget, amit a Mikulás felbukkanása okoz. Mégis ad valamit: egy színházban nagyon ritkán látható, különleges, és képeiben - azt hiszem - maradandó mesevilágot, amit évekkel később, felnőttkorban is fel lehet eleveníteni. És még lenne tovább is akár.