Nagyjából ez minden jó, ami az előadással kapcsolatban elmondható. A színlap ugyan figyelmeztet, hogy vásári komédiát láthat a kedves közönség, amiben a vulgáris elemek fogják szórakoztatni a nagyérdeműt, de az előadás sajnos nem váltja be ezt az ígéretet, helyette inkább roppant módon unalmas.

Mögöttem például a jobb 12. sor 6-7-8-9-en élénk beszélgetés zajlik, amelyben középiskolás fiatalok – diákbérlet, ugye – jobb híján itt vitatják meg, miért szörnyű ez az egész. Persze, amikor a Ludas Matyi karikatúráihoz hasonló stílusú vaskos grafikák jelennek meg, vagy valaki azt mondja, hogy „segg”, vagy amikor hosszan finganak a színpadon felvételről, akkor nevetnek, de ez sem éppen provokatív, csak ott van, nem bánt senkit, őszintén szólva inkább kínos, kínos a nevetés is, kínos az is, hogy valakik azt hiszik, hogy ez szórakoztató.

Mert lehet persze kőszínházban vásári komédiát játszani, de érdemes lenne tudni, hogy miért és kiknek. A mundérvásárhelyi búcsú akkor sem szól senkinek, amikor a színészeket Csiszár Imre rendező kilépteti a harsány és a lehetségesség határáig koreografált és túlzó figurákból, és hirtelen a _Mondanivalót_ képviselő néhány mondat hangzik el. Ez az a pár mondat, ami azért van odarakva, hogy nehogy a néző azt higgye, feleslegesen jött színházba. Na, hadd legyen valami elgondolkodnivaló – itt vannak a mondatok, mindenféle keret, mindenféle értelem nélkül. A bűvös szó a művészet: a zabolátlan, öntörvényű, újfent nagy M-mel írandó Művészet, ami indokol mindent, ami történik. A szörnyű az, hogy még megbukni sem lehet az előadással rendesen: a közönség egyrészt láthatóan elismeri a szereplők valóban nem kevés fizikai energiáját, amit az előadásba fektettek, másrészt belekapaszkodnak minden jelzésbe, amit felkínál a rendező. Igaz, a ritkás félház önmagában nyilvánvaló eredménye annak a teljes érthetetlenségnek, ami e darab színreállítását övezi.

Mert hát Csiszár Imre sem tudott semmit kezdeni a darabbal, amelyben mókás figurák mondanak mélyértelmű mondatokat meg felszínes vicceket, tréfás kinézettel, vagy amikor nem, hanem a bibliai Eszter könyve-történetet adják elő, magas kartonpapírfigurák mögé ácsolt emelvényen, akkor meg az a vicces, hogy a figurák közelednek-távolodnak egymáshoz képest. Vagyis viccesnek kéne lennie, és először még az is, de tizennegyedszerre nem az. Ahogy Danis Lídia valóban kedves mormotabábja és a hasbeszélő dala is vicces elsőre, de másodikra, nyolc perc időtartamban már nem. A kevés számú jó ötlet az ismétlésbe roppan bele, maga az előadás pedig abba, hogy egyetlen megmozdulás mögött sincs valódi hit, valódi akarat, amiért nem lehet kárhoztatni senkit: értelmetlen ez az egész. Fogalmunk sincs, miért zajlik ez, honnan hova tart és egyáltalában mi ez. Nincs cél, nincs ok, nincsen semmi, csak másfél óra időtartam. És még csak nem is bántó, hanem semmilyen.

A legérdekesebb, hogy az egyik néző mobiltelefonja hosszan csörög, mire Danis Lídia néhány csörgés után megáll a monológjában, és nézi az illetőt, akinek persze a telefonja nem akar előkerülni. Apró drámai pillanat költözik a terembe, megélénkül a figyelem. Aztán abbamarad a csörgés. A monológ utolsó három mondata egyszerű véletlenségből mintha a pillanatra reagálna. A véletlen befújja a színházba a színházi pillanat lehetőségét, legalább ennyi. De már vége is, még negyedórát kell kitartani.

Igazából nem értem, miért nem áll fel és megy ki az, akit nem érdekel az előadás. Hogy legalább tisztességesen meg lehetne bukni. Az utolsó lekapcsolhatná a villanyt, az energiatakarékos este jegyében, és amikor elfogytak a nézők, hazamehetnének a színészek is, a műszak is, a ruhatáros néni is. Mindenki jól járna.

_(2012. november 27.)_