Talán nem olyan nehéz kitalálni, miért gondolta fontosnak a kecskeméti Katona József Színház, illetve Zsótér Sándor rendező Bertolt Brecht Angliai második Edward élete című darabjának bemutatását. A darab főszereplője II. Edward király, aki nem annyira az ország irányításával, és nem is szép feleségével és kis gyermekével múlatja legszívesebben az időt, hanem fiúszeretőjével. Egy hentes fiával. Korábban már száműzték őt, ám Edward harcot indít, és "visszaszerzi" a fiút, akit egyrészt az összes lehetséges posztra kinevez, másrészt ő az egyetlen dolog, amivel (helyesebben: akivel) törődik.

A történet voltaképpen nem bonyolult: Gaveston, az egyszerű, szeretni vágyó fiú (Orth Péter óriási érzékenységet, és egyáltalában: érzelmet mozgósít a szerepben, számára ez az élet: egy felelőtlen és energiától duzzadó kamasz játszótere, csillogó szemmel és életvággyal néz bele a szemünkbe) és Edward király lekaszálja az ellenállást, amely azonban – a meglehetősen sértett, és Lord Mortimerben támogatót szerzett királynő közreműködésével – értelemszerűen újraszerveződik, és hosszú évekig tartó háborúskodás következik, amelynek során Gavestont megölik, Edward pedig hol seregei élén, hol magányosan, hol fogságban, nem feltétlenül fizikailag, de lényegében mindenképpen az országtól távol létezik, és akármennyire akarják, kényszerítik, elvárják, a királyságról nem mond le.

Nem, nem, nem.

Háromszor.

Edward nem köt kompromisszumot. Ezért válhat belőle tragikus hős. Nem adja meg magát, nem megy bele számára elvtelen és vállalhatatlan kompromisszumokba. Persze nem _valódi_ hős ő, hiszen nyilvánvalóan alkalmatlan a feladatra: érzelmei befolyásolják döntéseit, nem tud úrrá lenni szerelmén. De ő nem is gondolkodik ezen, hogy kéne: számára ez nincs benne a pakliban. Az előadásban Porogi Ádám alakítja a királyt, akit a szerelem és a szexuális vágy teljesen kitölt. A színész gondolkodó alaknak mutatja az uralkodót, aki nem akar és nem is tud felülemelkedni önmagán, viszont ezért tudja hitelesen képviselni magát. Értelmesen, tagoltan beszél. Végig a szemünkbe néz. Vállalja önmagát, vállalja a tetteit. Csak a felelősséget nem, bár nem is tudja, hogy kellene. Az, hogy szeretőjét el akarják kergetni, érthetetlen számára, pedig egy királynak hatalomról tudnia kellene gondolkodni. Márpedig a befolyásos urak, a peerek éppen befolyásukat féltik Gavestontól – ezért lesz bűnös ez a viszony, nem másért.

Nem mintha ezek a főurak alkalmasabbak lennének az irányításra. Kisszerűek és rövidlátók, tulajdonképpen Edward ezért tud időlegesen felülemelkedni rajtuk. A közös érdek összefogást eredményez köztük, de a legerősebb (vagyis a legképességesebben hazug) Mortimer őket is leszalámizza: egytől egyig meghalnak. Trónra kerül Edward fia, Edward (kiskorában Fila Balázs játssza bumfordian, kamaszon Porogi Ádám jeleníti meg az apja hű másolataként), de ő sem kerekedik felül a viszályon, sőt. Megoldás tehát nem látszik: itt semmi nem fog változni.

Hogy eközben mi történik az országgal? Azt nem tudjuk. Az senkit sem érdekel.

Zsótér Sándor rendezésében ez a legérdekesebb. A zárt terem, a füstös-rózsaszín padlós szoba, hátul a megemelt színpaddal (ahol egyetlen matrac jelzi a királyi ágyat), amin kívül van az ország. Amiből - egyetlen zsák földön kívül, amely a halottat födi és az élőt lassan beteríti - semmi nem kerül elénk, a _kívül_ csak és kizárólag a hatalmi-szerelmi sztori háttereként és kellékeként jelenik meg. Nincsenek emberek, nincsen közeg, csak a meglehetősen behatárolt és tökéletesen inkompetens elit és az ő szolgáik (akiket ráadásul rendre ugyanazok jelenítenek meg, hol egyik, hol másik oldalon, s maguk is hol egyik, hol másik oldalon tartózkodnak).

Hogy az emberek mindennapjait, életét, egy országot a rövidlátás és a melodramatikus érzelmek határozzák meg, hogy a politika _csak_ a leszámolás legyen (hol az egyik a másikkal, hol fordítva), hogy senki ne lásson az orránál tovább, az nem lehet. Vagyis lehet – csak egy elveszett, érdektelen és szétszakított ország az eredménye.

Kár, hogy a darab jól érezhető koncepcióját a kecskeméti társulat nem tudja átadni. Mintha két különböző élet lenne a színpadon. Úgy tűnik, Orth Péter, Porogi Ádám, Fila Balázs, Kertész Kata és Hegedűs Zoltán értik, hogy ezt nem kell _eljátszani_, vagy amikor eljátszani kell, akkor ezt a játékot _jelezni_ kell, mert annak a játéknak oka (és célja) van. Csémy Balázs, Trokán Nóra, Fazakas Géza és Szokolai Péter másik előadásban vannak. Technikával játszanak, és ezt nem rosszul csinálják, hanem nem _ebben_ az előadásban csinálják. A technika elfedi az embert, a technika nem kimond, hanem körbeír. Őket Benedek Mari jelmezei sem tudják segíteni. Míg Fila Balázs amorf-zárt püspöki egyenreverendája a színésszel együtt játszik, addig például Csémy Balázst láthatóan zavarja az öve. Nem Mortimer öve, hanem az övé. És ez nagy különbség.

Pedig most már kimondásra van szükség. Nem lehet elbújni valami mögé. Nem, nem, nem.