7óra7

Három óra hazaszeretet
7óra7: (4/10)
Közösség: (0/10)

Három óra hazaszeretet

2012. 12. 05. | 7óra7

Legyünk őszinték, a Kacsoh-Heltai-Bakonyi-féle János vitéz akár adhat is alapot efféle olvasatnak, hiszen az első tíz percben mással sincs elfoglalva a darab, mint hogy jönnek a délceg magyar huszárok, és csak az a fasza gyerek, aki felcsap közéjük mészárosnak. Ez valóban eltér az eredetitől, hiszen Petőfi inkább úgy állt neki a János vitéznek, hogy Jancsi félreérthetetlen utalásokat tesz a ruhamosás közben térdet villantó Juliskának, nehogy az olvasó idejekorán átkapcsoljon valami másra. A Pécsi Nemzeti Színház mérsékelten igényes, ám ingyenes János vitéz füzetkéje szerencsés lehetőséget teremt arra, hogy ott helyben összevethessük az _eredeti művet_ az _eredeti művel_, és miért is tennénk másként, ha már.

János vitéz - középen: Ottlik Ádám

Egyébként ebben a bizonyos első tíz percben még egy jó minőségű látványszínház benyomását kelti az előadás. Horesnyi Balázs vásári ekhósszekeret idéző díszlete, amely egy mitikus mesekönyv sajátosságaival is bír, valamint Rátkai Erzsébet élénk színű jelmezei ebben sokat segítenek. Sőt, ekkor még úgy tűnik, hogy az előadás majd megpróbál túlmutatni magán: egy kisgyerek jön be a színre a nézőtérről, és amint megérkezik a színpadra, a valóság színházzá változik. Ez felveti annak a lehetőségét, hogy Nagy Viktor rendező valamit megfogalmaz majd színház és valóság viszonyáról, és nem is kell csalódnunk. Miután Jancsi otthonról elmenekülve, megjárva sok-sok kalandot végül Tündérországban megleli halott szerelmét, pajtása, Bagó az összes A-kategóriás tündérlány ellenére belebúsong a tücskök, bogarak és szántók fájó hiányába, sarkon fordul, és hazamegy, majd Jancsi magasról tojva arra, hogy hét év megfeszített melója után most végre szerelme karjában gallopírozhatna az örök boldogság felé, Bagó után ballag, Iluska pedig visszaváltozva emberré (ennyit az "eredetihez" - melyikhez is? - való hűségről, nesze neked, modernkedő átértelmezés!) otthagyja tündérkirálynői köntösét, és rokolyában utánaszalad szíve szottyának. Eztán, mint egy középkategóriás hollywoodi film nézőbarát befejezésében, Jancsi és Iluska bárgyún integetnek a jövőt jelentő jelennek, aki örömmel integet nekik vissza, zsebrerakván a transzparens történet minden mondanivalóját, felidézve a bukolikus szocreál képzőművészet tucatnyi fércművét. Ez színház és nézőtér viszonya. Ezt sikerült megfogalmazni.

János vitéz - Kulcsár Viktória, Urbán Tibor Mindehhez Nagy Viktor nem nagyon épít sem a stábra, sem a társulatra, a mesekönyv-díszletet sem használja semmire, a színészek pedig többnyire csak a tömeg egy valami teljesen rejtélyes okból kiemelt részeként jelennek meg, amúgy a tömeg gyakran díszletként alkalmazva áll végig ilyen-olyan, a jelenethez éppen passzoló jelmezben szinte minden pillanatot – igaz is, miért lebzselnének a büfében, a gázsijukért, ha már színpadon is lehetnek? Csakhogy a gazdasági revízió számára bizonyítani a népes - és költséges - statisztéria szükségességét az esetek többségében nem sikerül elégséges színpadi motivációra váltani. Az sem világos, hogy kinek mit kell igazából játszani, mert Jancsi egy sztahanovista mozdonyvezetőt játszik piros-fehér-zölddel átitatva, de sem szerelemről, sem több síkot sejtető érzelmekről, sem emberi motivációkról nem ad számot. Viszont Wunderlich József (Jancsi) jól énekli el a dalokat, csak az a szüntelen távolba meredő parttalan düh és elszántság ne lenne ilyen sok. Jancsi és Iluska között a kémiának semmiféle nyoma nem merül fel lehetőségként, persze a történet szerint nagyon szeretik egymást, és Györfi Anna valóban ártatlan külcsínt kölcsönöz Iluskának, ahogy azt egy Iluskától el lehet várni. De hogy ennek a két papírmasénak végtére is mi a csoda köze van egymáshoz, ahhoz - úgy tűnik - nem kaptak túl sok kapaszkodót a próbafolyamat során. Egyébként mindenki eljátssza a szerepét, mindenki tisztességgel elénekli a dalokat, de kétségtelen, hogy Stenczer Béla Francia királya az egyetlen, aki a matinét színesen és annak tudja játszani, ami: nem akar több lenni egy esetlen, önző, kisstílű királynál, annak viszont miden pillanatát kijátssza.

Az így végiggördülő mondanivalós matiné-varieté végül is a hatni akarásba nem fárad bele annyira, hogy ne tudjon végig színháznak látszani, és legyen is bármennyire is primitív a mondanivaló, azt színháznak álcázva végül is eljuttatja a címzetthez. Hogy ez mennyiben más, mintha e-mailen megkapnák, vagy a mostanában oly divatos óriásplakáton hirdetnék, az kérdés, de hogy a színház nyelve nem viseli jól az ilyen típusú faék-egyszerűséget, az bizonyos. Mert persze így is színpadra lehet tenni a János vitézt és így is el tudja játszani a Bókai Zoltán vezette zenekar a dalokat – nem is akárhogy, úgy szólnak, mintha egy komplett nagyzenekar húzná a zenekari árokban. Csak nem biztos, hogy érdemes azt állítani egy összetett, sokakat foglalkoztató, fontos és személyes kérdésről, hogy az egy minden körülmények között statikus axióma. A hazaszeretetet ugyanis nekünk kell megtalálni magunkban. Azt sem a színház, sem más nem fogja helyettünk megmondani nekünk. Ez az előadás pedig nem segít abban, hogy megtaláljuk magunkban - csak abban, hogy elhiggyük, nincs is vele semmi dolgunk.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr478005541

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása