Ez az érzésünk az első dalig nem változik: egy rendőrök által üldözött nő jelenik meg a színpadon csuromvéresen, és az ekkor már a teljes színpadot elfoglaló varieté-társulat csillagaként nekikezd az első számnak. A csilivilli showműsor, színház és valóság hadakozik a színpadon, tehát joggal bizakodhatunk abban, hogy egy egészen különleges Chicagót fogunk látni mi itt ma este. Ám ettől a ponttól, ahogy telik-múlik az idő, a bizadalom egyre fogy, és csak pillanatokra tudja tartani magát saját ígéretéhez.
A varietérész végig működik, még ha nem is egyenletes szinten. Horesnyi Balázs díszlete, amely úgy grandiózus, hogy nem hivalkodó, egyszerű és látványos, jó keretet ad a show-nak és a színháznak is. Velich Rita jelmezei is megbirkóznak a show-résszel, bár a ruhák kissé sematikusan követik a karaktereket, és olykor figyelmen kívül hagyják, kinek mi számít előnyös viseletnek, viszont ahol több kéne az ellenállhatatlanul mocskos Billy Flynn vagy a szenteskedő vadmacska Roxie ellentmondásosabb figurájánál, ott néma marad a viselet. Kocsis Tamás koreográfiái sem lépnek fel az értelmezés igényével: illusztratív, mozgalmas kellékek csupán, de ezen szerepüket végül is betöltik. Mindehhez Philippe de Chalendar zenekara élvezetes játékot biztosít - kár, hogy nem volt olyan rendezői koncepció, ami következetesen értelmezte volna a zenekar szerepét, ami hol együtt él a színpaddal, hol kilép onnan, de még gyakrabban csak eljátssza a dalokat.
Béres Attila rendező ugyanis kicsit nagyvonalúan kezeli az általa felrakott konstrukciót, és végül nem sikerül tisztáznia, hogy most reality-varietét vagy totális színházat képzel el a Chicagóhoz. Ahhoz ugyanis nem elég egy erős kezdés és egy erősnek szánt lezárás, amiben kiderül, hogy mi most tulajdonképpen a magyar valóságot láttuk, amiben az igazságszolgáltatás olyan képlékeny, mint egy átáztatott Barbapapa, csak az számít, mit hantálsz-hadoválsz, és ha fel akarnak menteni, hát felmentenek, ha meg nem, akkor nem. Milyen remek lett volna, ha erre van felhúzva ez a Chicago! De sajnos erről szó nincs, hisz ehhez hidat is kellett volna építeni az eleje és a vége között, de e hídnak sajnos még a pillérei sincsenek lerakva.
Ha ez a dramaturgiai ív meglett volna, akkor talán a karakterekre is több figyelem jutott volna, mert némelyikük igencsak megmaradt a béta-verziónál - bár tény, hogy nem is teljesen egyértelmű, milyen előadásban kellene benne lenniük. Így nem kapunk választ arra, hogy a Szinteár Dóra által játszott Roxie Hartnak mi dolga van Istenkével, akihez folyton fordul, vagy hogy a számító ügyvéd, Billy Flynn - Harsányi Attila által pompás stílus- és színpadi érzékkel megformáva - hogyan is szeret Roxie-ba (és a lány őbelé) úgy, hogy előtte erre egy fikarcnyi utalás nem sok, annyi sincs fent a színpadon. Szirbik Bernadett leszbikus dominaként prezentált Morton mamája is nagyon _egy_, Görög László Amos Hartja pedig azokban a pillanatokban működik csak, amikor a tutyimutyi papucsférj kliséi közül kikacsint az ember is. A Kosik Anita, Simonfi Adreienn, Jambrik Boglárka, Szabó Irén, Bohoczki Sára férjgyilkos-ötösből, csak az utóbbinak jut nagyobb szerep, de neki is inkább ikonikus, mint színészi. Kokics Péter konferansziéja valóban kézben tartja az eseményeket, de igazán misztikus alakká nem tud válni, Ullmann Mónika pedig az éppen aktuális Velmát jelenetről jelenetre formálja meg megbízhatóan.
Hogy ez az egész hol csúszott el, és hol adta meg magát a jó minőségű, primer szórakoztatóiparnak, az igazából nem derül ki, de mivel láthatóan nem csak ez akart lenni, ekként sem működik annyira, mint amennyire működhetne. Kár, hogy a vállalás megállt fél úton, mert valóban lehetne mit mondani a Chicagóval ma Magyarországon (ahogyan mondott a HOPPart 2010-ben vagy a szomszédos Gárdonyi Géza Színház, amikor még színház volt, 2009-ben Ehhez viszont biztosan nem elég csupán fél-vállalásokat tenni.
