A bagoly legnagyobb erénye mégis maga a miliő: a Fogasház egyik emeleti szobája, a maga kékre pingált falaival, a sarokban sűrűn felállított bútorok és a fal minden négyzetméteréről lelógó lámpák olyan érzetet keltenek, mintha egy összezsugorított, de élhető lakásban lennénk. Az asztalok és székek között kizárólag szigorú protokoll mentén lehet közlekedni – ettől egyrészt sokkal nagyobbnak tűnik a tér, másrészt rögtön megszületik az otthoni lét szabályozottsága (és máris nem otthonos semmi az otthonban). A színészek egyszerű, minimális gesztusokra és hangsúlyokra szorítkozó, inkább az ebben a közegben való létezést szem előtt tartó játéka pedig garantálja is, hogy ez a családiatlan családiasság, a hétköznapok üres nyomasztása könnyedén rátelepedjen az estére.

Ami elvesz a családi életbe való betekintésből, az Tamási Zoltán darabjának csavarossága, illetve az a gond, hogy ennek a csavarosságnak nincsenek színpadi következményei. A fordulat önmagában elég izgalmasnak hat: a sztori pár napot ölel fel, főhősünk, Marci pedig minden nap más mániát talál ki magának – hol mozgássérült, hol értelmi fogyatékos, hol mindekettő egyszerre (és remek poénok is születnek abból, hogy míg Marci váltig állítja, hogy tizenhat éve, születése óta sántít, szüleinek ez mindig meglepetés) –, de mindegyiket feldolgozza írásban. Ezáltal sokszor olyan az egész, mintha csak a főszereplő tinédzser fejében létezne – Marci néha meg is mutatja apjának a kitalációit, aki rendszerint kiakad, hogy éhgyomorra miért kell ilyen hülyeségeket olvasnia. Ez az egész nyomoréknak tettetés és jelenetírás valószínűleg úgy reális, hogy közben egy pillanatig sem az, viszont az előadásból hiányzik az a fajta szürrealitás, amitől ez érthetővé, vagy még inkább átélhetővé válna. Egy-egy gesztus, zenei effekt, ötlet vagy fényváltás erejéig felmerül ennek lehetősége, de ez közel sem válik szervező erővé, amit a történetbe kódolt változások – hogy a következő pillanatban az előző pillanatok nem léteznek –, nem tudják pótolni – és megmagyarázatlanul marad az is, hogy egy képzeletbeli testvér plüssállatán túl mégis mi az a bagoly.

Az egész intimitása ugyanakkor nagyon megkapó, és Keresztény Tamás egyszerű, hirtelen és sok gesztusból fogalmazott tinédzsere, Tamási Zoltán a felháborodást és a mindenekfeletti cinizmust a végsőkig hangsúlyozó apája, Száger Zsuzsanna a semmitől idegroncsossá váló anyája, Urbanovits Krisztina káráló szomszédja és Bánovits Vivianne direkten zavart és magát szépnek mutató tinédzser lánya remek kalauz ebben az ismerősen hétköznapi világban.

De bármennyire is nem hatol zsigerig a színpadi pillanatok mindennapisága, azért kevés ember akad a nézőtéren, aki ne mondhatná el magáról, hogy az előadáshoz az ő tinédzserkora szolgáltatta az alapanyagot. Valahol felszabadító, hogy ezekből az évekből ilyen röhejes vagy csak egyszerűen vicces dolgok tudnak kisülni – és az is, hogy annyira talán mégsem kell vérkomolyan venni az egészet. Szóval tinédzsereknek ajánlott, ha más nem, legalább azért, hogy tudják: nincsenek egyedül.