Az biztos, hogy közlés volt, a fogyasztói társadalom minden rétegének címezve, egy kis piszkálása a színházi helyzetnek, a motivációnak, a szituációnak. Azt hiszem, mindent megtett az előadás, hogy odapirítson minden előítéletnek, minden előzetes prekoncepciónak, és ezt a vállalást sikerrel véghez is tudta vinni. Csak az az apró baj, hogy negyven évvel a Monty Python után az, hogy egy pingvinember két perces időtartamban keresztülhalad a színen, az már önmagában nem eléggé vicces.

A kezdő monológ, amely biztosít bennünket arról, hogy mi vagyunk a jó közönség, az nagyon rendben van. A nézők különböző rétegeihez szól, amelynek más-más elvárása van az estével kapcsolatban, s persze a monológ a fogyasztói társadalom termékeként azonosítva magát garantálja, hogy minden igényünket kielégíti. Paradox módon éppen ezzel lép ki a hagyományos értelmezési keretből, és tudatja, hogy ez egy öntörvényű valami – maga sem biztos afelől, hogy ez színház, ahogy a promóciós szöveg fogalmaz: "az biztos, hogy nem jet-ski" –, amely nem kíván megfelelni semmiféle elvárásnak.

És aztán innen nem is teszi. Nyilván zavarba ejtő a meztelen kövér ember, aki arról beszél az internetes blogkommentek logikájával, a konyhafilozófia és a fehérasztal melletti laikus közgazdasági fejtegetések modorában, de eltökélt szigorúsággal, hogy a válság okai a kövér emberek, mert ugye többet zabálnak, nagyobb ruhát hordanak, amihez nagyobb teljesítmény kell ésatöbbi. A közhelyek abszurditásának adatolással és logikával való alátámasztása elképesztően abszurd, ahogyan az a jelenet is meglehetősen groteszk, amikor irhabundákba öltözött, látványosan gazdag hullák papírpohárba merve egy deci teákat osztanak, egyetlen szó nem sok, annyi nélkül a közönség számára, és valóban: az álságos szánakozás mögé rejtett félelem és undorodás jegyében véghezvitt jelenet ugyancsak a felszínes megoldás lehetetlenségét mutatja, amikor kétségbeesésünkben egy százassal szereljük le a közeledő hajléktalant, elhitetve magunkkal, hogy segítettünk rajta.

Mindeközben előkerül az öngyilkosság-lehetőségek széles skálája, a válsággal kapcsolatos minden megoldásjavaslat (és ezek között minden megoldásjavaslatnak az ellenkezője, mint önálló megoldásjavaslat) furcsa beállítások, sötétek és világosok, hangok és szünetek sorjáznak, a giccses powerpointos szeretetanimációk édeskésen életigenlő hangulata vegyül a kilátástalan üresség feketeségével, az arany csillogása a fehér pólya ürességével, a fekete hullazsákok az égből aláhulló kődarabbal, egy lepke szabad útja pedig a rovarirtóval, és kapunk egy elkötelezetten baloldali társadalomkritikát, és ami roppant szimpatikus, hogy az előadók, a Transquinquennal és a Groupe TOC nem szeretnék az ebből levonható következtetést a nézők szájába rágni. (Az a gesztus viszont, hogy magyar/ított elemek, nevek és címek – Demján Sándortól a Macskákon át a Vígszínházig – kerülnek a produkcióba, nagyszerű.) Kezdj vele valamit – ajánlja az előadás, és ha kérdés volt eddig, hogy ez színház-e, akkor most megvan (legalább ez) a válasz: színház.

Mert felmutat egy sajátos hangú, felvállalt fekete tablót a válságról – és nem mondja, hogy ezzel mit kéne kezdeni. Azt mondja: itt van valami, amivel kezdenetek kell valamit, kedves emberek. És a közhelyes magyarázatok, az ad hoc megoldások nem működnek.

Lehet, hogy nem volt végig vicces, nem volt eléggé provokatív és hatásos, talán fárasztó is néha, de van magyarázata, hogy nem akar az ember véget vetni neki: mert rólunk szól. Meg arról, hogy nem a globális tőkét kell legyőzni, ha már, hanem magunkat. Nem kint, hanem odabent.