Fekete György ebből a történetből – Munkácsi Miklós regényéből – írt musicalt. Érdekes vállalkozás. A musical nem föltétlenül könnyed-habos mézessütemény (elég, ha csak azt mondom: Sondheim). Fekete György és Vécsei Anna feldolgozása, amely a mába helyezi a kifosztott taxisofőr történetét, nem is cukrosítja a sztorit, és a dalok is a kifejezetten vállalható regiszterbe esnek, ám eltolja a történetet szatíra felé. És ebben segítséget ad Varga Krisztina stilizált mozgásokat alkalmazó, a színészeket játékosként kezelő (vagyis nem csupán karaktereket formálnak meg, hanem sok más jelzést is ők visznek végbe) rendezése, Boross Dorottya ugyancsak stilizált terében, Véssey Anna félig elvont, félig karakterfestő jelmezeivel. A jelzés-ötletek (az autó haladásától a naplemente jelzésééig) többnyire szellemesek, a szituációkban humor van, Chován Gábor pedig kifejezetten az a színész, akinek jól áll, ha megesnek vele a dolgok.

Csakhogy attól a pillanattól, hogy Simon József, a kifosztott taxisofőr a kezébe veszi a sorsát, Chován alakítása már nem működik. Úgy halad előre, hogy közben ráragadt az áldozat szerepe, így nem tud cselekvőként fellépni. De nem csak emiatt válik érdektelenné sőt hiteltelenné a történet: dramaturgiai és rendezői hiba, hogy egyszer csak – miután Simon életének különböző tereit felkeressük – követhetetlenné gyorsul a történet, és szimplán nem derül ki, hogyan jut nyomra, miért telefonálgat hősünk egy bizonyos kutya ügyében. És innen egyszerűen komikussá válik az emberrablás komolytalansága: _ez_ a Simon József nem nyír ki egy kutyát, _ez_ a Simon József nem ejt túszul egy fiatal lányt. Ráadásul a felbukkanó figurák is teljesen gyökértelenek, mert hiába festi fel Szilágyi Csenge a világgal dacoló kamaszlányt, Sepa György az előítéletes beosztott rendőrt, Szemerédi Bernadett és Makra Viktória a Simon életében résztvevő asszonyokat: mind sablonos, egydimenziós karakter, ami a krimiműfajhoz ugyan passzolhat, ehhez a kortársnak és jellemzően kelet-európainak szánt történethez nem illik.

Van egy még nagyobb probléma, ez pedig a Nagyhegyesi Zoltán által játszott Kovács százados, aki nagyságrendekkel érdekesebb és izgalmasabb figurának tűnik, mint Simon József. Nagyhegyesi élvezettel rajzolja és mélyíti el az öreg rókának számító, az összefüggéseket kereső, a rendőri munkát nem kényszernek, hanem a köz szolgálatának, ekképpen életcélnak tekinti. A színész játéka húzza be az előadásba a noir vonalat és hangulatot, amelynek tulajdonképpen az előadás sajátjának kellene lennie. Ám Kovács százados mellékszereplő marad, nekünk pedig egy tökéletesen valószerűtlen túsztörténet jut osztályrészül, amely ráadásul önmaga paródiájába fordul, az előadás pedig egyszer csak már csupán azon igyekszik, hogy eljusson a befejezésig, már nincs dal, nincs finálé sem, hanem vége van, persze szomorú, de mivel Simon Józseffel a világon semmi kapcsolódási pontja nem alakult ki a nézőnek, hát veszteségként is nehéz elkönyvelni a tragédiát.

Az alapötlet elismerendő vállalás, az előadás egyes megoldásai kifejezetten kreatívak, azonban egészében nézve a Keselyűfészek sajnos nem váltja be a hozzá fűzött reményeket.