De nem kell megírni, mert mindez benne van Gergye Krisztián és Lőrinc Katalin Honvágy című előadásában. Aminél szomorúbb dolgot talán még sohasem láttam színpadon.

Mert megindító az a végtelen személyesség, amivel Gergye felvállalja mind magát, mind a véleményét mindarról, ami itt zajlik. Mert ez az előadás a lemondásról szól, helyesebben arról, hogy miről akarnák, hogy lemondjon az, aki a művészsorsot (nem hakniszínházak és szabadon duplikálható tévéceleb önmagukat művésznek nevező iparosai, hanem az érvényes és hiteles közlést felvállaló, önmagát és tehetségét e közlés szolgálatába állító emberfajtáról szól ezúttal a jelző) választotta – persze nem választotta, hanem _kényszerből_ közöl, nem is tehet mást, erre hivatott és ezt vállalta fel. Mert neki le kell mondania, mert megvan a hely a művésszé kinevezett arcvonalnak, s mert a Közhelyfabrik gyártja a megfelelő mondanivalót, csak valami gondolat ne legyen benne.

Meg ne legyél buzlibzsid, legyél nemz és ker, de legalább polg, de még jobb a tiszta eredet (igazolva), legyél te a kasztingon az igaz Emberi Erőforrás. És amit csinálsz, legyen távoli, legyen általános, legyen megmondó, legyen patetikus. Valahogy így szól a Kortárs Magyar Művészeti Tervutasítás.

Éppen a minap mondta valami Emmi nevű, hogy a magyar nemzeti művészet ilyen.

Aki meg nem ilyen, meg nem felel meg származásában, szexuális irányultságában és ideológiájában a KMMT-ben nem lefektetett, de azért erősen támogatott értékeknek, az elkezdheti az életét a másik két _t_ betűs szó árnyékában élni.

Vagy megszoksz, vagy megszöksz.

És hát persze meg lehet szökni. De a magyar művész magyar művész. Hiába nemzetközi a nyelve – például a táncnak. Gergye Krisztiánnak nekünk van közölnivalója. Innen emelkedik ki, innen tapasztalja meg a teret, a közeget, innen ismeri fel a viszonyokat, innen látja meg a fényt és az árnyékot, innen gondol, érez és él. Mi több: ír, remek szöveget. Meg játszik, pedig – mondja – nem színész. Pedig dehogynem, mint a színpadi közlés médiuma, dehogynem. Méghozzá mennyire!

És amikor a haza nem véd meg (mert persze: itt igazságtalanul mosódik egybe sok minden, ami távol van egymástól, de ezt a távolságot sokan igyekeznek lebontani), sőt azt mondja, hogy nincs szükség rád, nincs szükség mindarra, amit te tudsz, ha nem úgy gondolod, ahogy szerintünk gondolnod kell – akkor születik egy Honvágy című előadás. Ami – a mi szerencsénkre – roppant távolságban van a lemondástól.

Talán egy segélykiáltás, talán egy állapotjelzés, talán ön- és közérzetjavító jellegű mozgássor, talán terápia.

De totális színház, az biztos. Méghozzá olyan totális színház, ami hiteles, és a legkevésbé sem patetikus. Mégis érzelmes, hatásos, sőt megható, felkavaró és elgondolkodtató. Provokatív, szókimondó, sőt: állító. Ráadásul humoros: fekete humor ez, persze, de máshogy talán nem is lehetne elviselni.

Lehet, hogy egyeseknek rossz hír, de ez az előadás nem lemondás. Éppen hogy nem. Sőt.

Szerep és nem szerep, de szívből. Igazán. Tükröt tart nem csak tartalmilag, hanem formailag is – igenis, sőt csak azért is határozottan kortárs és érvényes összművészet van a színpadra csördítve, önmagát is megkérdőjelező, bosszantóan virulens és pimasz módon, egyenesen, karakánul és szellemesen. Vérbeli színház, színházszerű színház a színházról, a kultúráról, a magyarról, az országról: "keresztényideológikonikus néptáncimitátor, ein közhelyfabrik, reményileg supportált,
önfényevő helyzetspecialista" – mondja és mutatja. Elkezd _megfelelni_ – amivel leleplezi ennek a lehetetlenségét, szomorú paródia voltát. Aztán a végén: "Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt" – szól a Himnusz, piroslik a pötty a popsin, pattog az ostor, mindent elborít a narancsbőr, és közben lassan, észrevétlenül a Hatóság beül a nappalinkba.

Szóval szomorú, mondom. Kár, hogy igaz. De nagyon-nagyon szép és még annál is fontosabb.