Ugyanis a Színház- és Filmművészeti Egyetem IV. éves színészosztályának előadásában mindez nem túl lényeges, amúgy is bonyolult a dolog, a szereplők, amikor taglalják, hogy ki, mikor, hol, vissza is kérdeznek felénk, hogy végtére is követhető-e ez. Carlo Gozzi mesedrámája végtére is csak apropó, hogy a színészhallgatók figurákat hozzanak létre és csodát műveljenek tulajdonképpen eszközök nélkül. Mindössze néhány zsinóron függő, állítható magasságú deszka, egy nagy lepedő, néhány jelmez áll rendelkezésre, ezen kívül a fénnyel és a koreográfiával lehet játszani Zsámbéki Gábor rendezésében.

Az osztályfőnök Zsámbéki pontosan megadja a keretet, hogy miben lehet megmutatni a készségeket és képességeket, a kitöltés abszolút a hallgatókra van bízva. A commedia dell'arte műfajba a humor minden lehetséges forrása belefér, a finom iróniától a harsány ripacsériáig széles skálája vonul fel a stílusoknak, ehhez alkalmazkodva jelennek meg a karakterek. Egy közös a felvonultatott alakokban: mind halálosan komolyan van véve (legyen szó Fehér László drámai hősként megjelenő, ekként kiemelt Farruscad hercegéről, Rada Bálint tudálékoskodó mekkmester Pantalonéjáról, Király Dániel szövegláda Tartagliájáról, Bárnai Péter harcos Togrul vezéréről, Ostorházi Bernadett csuszamlós királynőjéről, vagy a feltűnési viszketegségben szenvedő bohóc Truffaldino és a lassabb, klasszikus untermannként megjelenő Brighella párbeszédeiről Bán Bálint és Horkay Barnabás szórakoztató ritmusjátékáról, illetve a kisebb szerepeket alakító többiekről: Kerkay Rita, Kádár Lilla, Kurta Niké, Fehér Balázs Benő, Viktor Balázs), miközben folyamatos az önreflexió a színházi helyzetre, sőt tulajdonképpen az előadás alaphelyzete maga az előadás (és ezt a szituációt a befejezés fejeli meg, amelyben a valóságba csúszunk át).

És a csodák megtörténnek: az illúzió nem trükkökből, hanem a színészi munka összehangoltságából, koncentrációjából és koreográfiájából tevődik össze. Sokan fordítva közelítik meg, azt gondolják, a színészt kell az illúzióba belehelyezni, azt hiszik, hogy az ezt az eszközpark garantálja, de a valódi színház tudja, hogy épp fordítva van. Az illúziót a színész hozza létre, és az eszközök ehhez valóban eszközök. Itt e tudás alkalmazása történik, sikerrel, sőt egy ponton túl magával ragadóan: Farruscad és a bikák harcát három ruhatartó keretre szerelt fogas segítségével elementáris erővel, parádés módon ábrázolja az osztály (Horkay Barnabás kitűnő koreográfia mindvégig nem csak ötletes és kifejező, de maximálisan a célnak alárendelt, stílusos és célirányos egyszerre).

A produkció tanulmány tehát a színpadi mesélésről, és ekként van funkciója is. Mi is tanulhatunk belőle: mi az, ami az iskolából kilépve már nem érhető tetten olyan sokszor a színpadokon: az összmunka, az invenció és a kreativitás. Ha mindez a darabra és az előadás egészére vonatkozóan is megjelenne legalább tizedakkora szinten, akkor nem is unatkozna közben az ember.