Ugyanis A show folytatódik tudja, hogy színházban van, és minden gesztusa színházi, ekképpen nem egy valós figura valós kálváriájára, hanem transzparens helyzetekre épül. Nyári Oszkár, a Karaván Színházi Alapítvány vezetője, az előadás rendezője, mielőtt kezdetét venné a produkció, elmondja: a Szerencsés Találkozások kampány része ez a játék, amelyben cigány és nem cigány emberek tudnak egymással egy kellemes kimenetelű estét eltölteni. Olyan ritka az ilyen dolog, mondja Nyári, és teljesen igaza van.

A dolog lényege, hogy valóban szavazhatunk a srác – Dávid Gyula, akit Horváth Gyula játszik – bizonyos cselekedeteiről, de a döntés nem a miénk. Csak véleményünk van, amit egy moderátor – Horváth Kristóf porondmesterként irányítja a mutatványt – közvetít, de néha ő maga dönt, szóval olyan ez egy picit, mintha a sorsot modellálná: sok vélemény, több döntés – és hogy mi lesz, azt eldönti a dramaturgiai helyzet. Mi is koppanunk, amikor kiderül, hogy valamely döntésünk nem mehet végbe, vagyis mi is játszunk.

A szituációk sokfélék. Albérletet keressen-e Gyula vagy rokonhoz menjen? Lemenjen-e a kocsmába vagy maradjon Erzsike nénivel? Álljon ki a jogai mellett vagy kushadjon, jobb a békesség címszóval? Ugorjon be valami kétes buliba vagy maradjon tisztességes? Ezek a kérdések persze mindenki életében felmerülhetnek, Gyula életében viszont különösen markáns módon jelennek meg, Gyula ugyanis cigány, így teljesen egyértelmű, hogy bizonyos dolgok nehezebben, bizonyos dolgok meg könnyebben mennek számára. Szerencsére az előadás nem akarja azt sugallni, hogy mindenki rasszista vagy gyűlölködő, csak azt mutatja meg, milyen helyzetek lehetségesek. Hogy milyen előítéletekkel kell szembesülni valakinek. És az, hogy cigány, már tulajdonképpen csak egy lehetőség, egy adott hendikep.

A show folytatódik azért tud érvényes lenni, mert felvállaltan skicc, igényes jelzésekkel, jellemkarikatúrákkal (amiket mások mellett az kaposvári színház társulatának egykori és mai jeles tagjai prezentálnak: Takács Géza nagydumás, vagány szájhőskaraktereitől Serf Egyed a legalkalmatlanabb pillanatokban hősünket igazoltató rendőréig), és mi segítünk – néha szükség van erre tevőlegesen is, néha csak meghallgatják a véleményünket, néha meg csak szemlélődünk –, és ebből egy tévés játékparódia is kikerekedik, csakhogy ez a vetélkedő azért egy ember életéről szól, és a keret szerencsére ezt nem felejti el.

Az előadás több fronton támad: vetítés, élőben látjuk, ahogy papírkivágásokból meg néhány fura kellékből, például tojásból születik meg a vetített háttér, és egy remek zenekar (a Karaván Familia és Jammal Fekete János beatboxa) muzsikál – az egész olyan, mint egy igazán jó happening, amihez az Aranytíz Tolnay Klári Színpada kissé formális, nem passzoló keretet ad (a tér eltávolítja a közönséget a játéktól), mégis dicsérendő, hogy a projekt helyet kap az Arany János utcai házban.