A Vérszipoly jó harminc évvel ezelőtti mű, tartalmaz néhány nyelvi leleményt, frappáns kínrímet, ügyes sorátlógást, de összességében praktikus párosrímek puffognak végig a produkción. A dramaturgiát mozgató helyzet a darab kétharmadánál véget ér, ekkor új vezérfonál lép elő, ami hosszabbítja ugyan az előadást, de semmit nem ad hozzá. Egy ilyen szöveganyagon parádés szereposztás és remek rendezői ötlet segíthetne, de ugyan a színészi játék igényes mestermunka értelmező szövegmondással, maga az előadás nem tesz hozzá semmit a harminc évvel ezelőtti vámpíros rímfaragványhoz.
Az azóta eltelt idő már az alaphelyzeten és a legelső dalnál is érződik. A Grófnő elégedetlen férjével, mivel az ritkán teszi tiszteltetét hálószobájában, amit az Öreg gróf úgy kíván orvosolni, hogy a jól megijeszti nőjét egy felbérelt vámpírral, azaz bérszipollyal.
Mivel a nő talán rémregényekből lesve,
vámpíroktól várja a kielégülést este.
Aztán a kitervelés után,
melyben társa a galád
Fiatal gróf, eléneklik ketten
az Anitfeminista Bluest menten.
Ez, ahogy az összes későbbi helyzet, a kisebbségi akcentussal mutatott Banya megjelenése vagy a Grófnő találkozása a Fiatal gróffal vagy bármelyik további férfival (legyen az igazi vagy ál-vérszipoly), lehetne vicces, ha az előadás nagyobb távolságot tartana a szövegtől. Ha nem eljátszana egy harminc évvel ezelőtti zsánerkomédiát, inkább mondjuk annak paródiája lenne. Quentin Tarantino sem több évtizeddel ezelőtti B-filmeket készít, hanem azok eszköztárát használva alkot érvényesen. Mivel vannak mozzanatok az előadásban is, amik így működnek, illetve máshol az eredeti történések sem izgalmasak, a közönség sokszor nem tudja, hogyan fogadja a dolgot, gyakran telnek el hosszú-hosszú percek egyetlen nevetés nélkül. De igazságtalan lennék, ha nem írnám le, hogy bőven adódik alkalom hahotázásra is, jól ülő poénokkal, jó tempójú játékkal, jó helyzetekkel.
Az előadás zsánerkomédia szeretne lenni, a Hegyi Dávid által zongorázott kellemes futamokra általában jól ráénekelt dalokkal. Egy-két pillanat van, amely túllép saját keretein. Az egyik ilyen Ficzere Béla alakítása, aki a Vérszipoly karakterét eltartva játssza, az emberi esetlenségről mutatva szépeket. Szintén jó momentum, amikor Göth Péter Fiatal grófja elájulva rajzfilmfigurakánt folyik le a kanapéról. Minden alakítás világos, a színészek remek formában vannak. Köllő Babett tüzesnek, elszántnak mutataja a Grófnőt. Putz Attila finom gesztusokkal, tekintettel formálja lagymatagra az Öreg grófot. Álmosd Pheadra nagy erővel, belső hittel dolgozik cigánykendős, bíbírcsókos Banyaként, ahogy Bolyóczki Botond parasztinges, festettbajszú, tájszólásos Bérszipolyként. A két alakításból azonban nem derül ki, hogy az elrajzolt karakterek mögött miféle szándékok húzódnak meg, hogy mit parodizálnak. Persze lehet, hogy nem szabadna különválasztani a többitől ezt a két karaktert, csak helyenként olyan, mintha azon kellene nevetni, hogy az egyik "Cigány", a másik meg "Paraszt". Persze grófok nincsenek már, csak unatkozó gazdag férjek és feleségek, talán a kolhozt sem sírja vissza senki sem.
A produkció képi világa egyszerű. A behúzott függöny előtt, balon néhány művirág, műfácska – kis liget, a grófi ház kertje, benne pad. Itt tervelik ki a Grófnő megijesztését, akinek szobája a függöny jobb oldala mögött tűnik fel. Jobbon létra, a tetőre vezet; a szobában kanapé, asztalka és a szolid zenész a pianínójával. Egyszer-egyszer ő is bekapcsolódik a színpadi történésekbe, de inkább csak gesztusértékűen. Ahogy a képi világ, az előadás is nehezen tartja fent a folyamatos érdeklődést. A több vérszipoly kavarodásából származó feszültség néhány jelenetet tölt csak fel igazán, legalább ennyi kell a ráfutáshoz is. Miután a Gróf és a Grófnő megbékél egymással a vámpírlétben, a következő jelenetek egyre laposabbak. Az előadás azonban nem veszít jókedvéből, kicsi játékosságából és a színészi játék intenzitása is ellene dolgozik a dramaturgiának, így a nézők is végig jól szórakoznak, fel-felnevetnek a jobb-rosszabb poénokon. Élvezik az előadást.
