A helyszín a Római Birodalom, a cézár Caligula, a probléma pedig az, hogy a szabadság határait feszegető császár a jeruzsálemi zsinagógában – úgy, ahogyan minden más templomban – a saját szobrát szeretné kiállítani, amit a zsidó vallás a leghatározottabban tilt. A történethez akkor csatlakozunk, amikor a zsidók és a helytartó között elkezdődik a vita. A helyszín egy neonfénnyel megtöltött barakkbelső, amiben a közgyűlési ülésekről jól ismert mikrofonos asztal mellett folyik a diskurzus: mi az erősebb, a lehetetlen vagy a muszáj? Mert az, hogy a templomba bevigyék a szobrot, lehetetlen, viszont az sem lehet, hogy ne vigyék be, mert bevinni muszáj. Most mosolyodjunk el egy pillanatra, hogy milyen szinten folynak nálunk a különböző bizottsági üléseken a viták pártok között, majd térjünk vissza a színpadi valóság adta idillikus állapotba, ahol erkölcs, morál és hatalom ott csatározik, ahol annak helye van: a felettes én egyik tárgyalótermében, nem az ösztönén dagonyateraszán. Horesnyi Balázs díszlete egyszerre ad teret ennek a szférának és a rögvalónak is, hiszen Pilinyi Márta jelmeztervező munkáival végképp Irak vagy Afganisztán válik az eredeti környezetté, de már csak a sok _zsidózás_ miatt sem tudjuk ezt a történetet nem hazánk mai állapotára értelmezni.

Igazából üdítő azt hallgatni, hogy létezhet nagyformátumú vita is magyar nyelven, ugyanakkor az sem kérdés, hogy Székely János rendszere vegytiszta és elméleti, tehát ebben a formában csupán idea. Idea az önvizsgálatra hajlamos és a tiszta érvelésre vevő politikai-katonai vezető a helytartó, és ideaként jelennek meg a napkeleti bölcsek minden tudásával rendelkező és mindenre a hiten keresztül hús-vér emberi választ adó vallási vezetők is, akik képesek az absztrakt gondolatokat is két lábbal a földön állva megfogalmazni és megértetni. Papp Zoltán Barakiás főpapja ennek válik szelíd ikonjává, és Fabó Tibor I. Agrippia szerepében is kérlelhetetlenül felel meg az erkölcsi ethosznak, aki felismeri a kompromisszumkötés határait. Tóth Tibor Petronius szerepében már sokkal kevésbé idea, sokkal inkább valódi ember, de nem ad arra választ, hogy egy ember, aki nyilván nem kevés gyilkolás és politikai harc árán került oda, ahol van, hogyan válik egyszer csak katonából önreflexív entellektuellé, ami nem jelenti azt, hogy egyébként a dilemmái ne lennének világosak, csak éppen a sokszínű illusztráció ellenére nem kelnek életre – például a fene gondolná, hogy egy ilyen ember bele tud abba halni, hogy lelő két ártatlan zsoldost.

Béres Attila rendezése nem akar takargatni semmit, aki nem jönne rá, hogy kortárs politikáról szeretne szólni az előadás, az Probus (Tóth Károly) rappelésének illusztrációjából (a _píszí_ jegyében hazai és külföldi, régi, untig ismert és vadiúj politikus, valamint egy majom is feltűnik a montázson) könnyen kiderítheti. A jelenetek közti zeneválasztás a tökösség jegyében zajlott, ezt azonban sem a dramaturgia, sem egyéb színpadi jelek nem segítették, így a felbukkanó South Park-részlet is csupán önmaga marad. A rendszer totális kibontásával is adós marad a rendezés, amely főleg abban jelentkezik, hogy ugyan minden epizódszereplő jelen van a történetben, sem az öngyilkos merényletre készülő Júdás (Olasz István), sem az egymásnak feszülő bakapáros, Probus (Tóth Károly) és Lucius (Szabó Viktor), sem a Nincs kettő négy nélkül Terence Hill-alteregóját imitáló egyik követ (Majorfalvi Bálint), sem a másik (Bernáth Tamás) nem tud hangsúlyossá válni, de Mokos Attila Decius szerepében is inkább megfelel a szerepnek, semmint különösebb kontúrt adna neki: csak annyira kicsinyes, kiüresedett és érdekorientált, amennyire feltétlenül kell.

A történet mégis megkerülhetetlen, mert fontos, hogy feltegyük azt a kérdést, hogy meddig kötjük/köthetjük meg a kompromisszumokat a hatalommal úgy, hogy abban ne tűnjünk el teljesen. Mi az a kis (vagy nagy) _valami_ az életünkben, amihez ha hozzányúlnak, akkor legyen bármilyen erős a másik, egyszerű, határozott, méltóságteljes választ tudunk adni: _nem_. Mert minden, ami a _nem_ mögött van, azok mi vagyunk. Ez pedig olyannyira patetikus, hogy az előadás is a két ártatlan baka lelövésén való keservvel sajnos inkább ebbe az irányba billen el, pedig ez nem szükségszerű. Ez ugyanis sem nem patetikus lelki, sem nem puszta elméleti krízis, ez a mai mindennapunk lenne. De így tényleg csak lenne.