Most, hogy Székely Csaba személyében már nekünk is lett egy saját Martin McDonagh-nk, és a Bánya-trilógia sikersorozata azt bizonyítja, hogy nagyon is megvan a létjogosultsága a magyar színpadokon ezeknek a magán- és közvergődéseinket falusi miliőbe helyező, sajátos, ismétlésekre épülő nyelvet beszélő, székely vagy éppen ír humorral fűszerezett daraboknak, nem kell ahhoz különösebb jóstehetség, hogy arra tippeljünk: a következő egy-két évben sorjáznak majd a Vaknyugat-előadások itt, Vakkeleten. (Amihez nyilván hozzájárulnak olyan prózai, anyagi szempontok is, mint a kevés szereplő és kevés helyszín.) Most azonban ennek a sornak még csak az elején járunk. Gothár Péter 2004-es, Pesti színházas rendezése után a színházként most debütáló egykori Átrium moziban állította újra színpadra a darabot.
Coleman és Valene testvérek, akik a McDonagh-mitológia színdarabjaiban rendre megjelenő ír faluban élnek, egymással örökös harcban, titkokkal és bűnökkel terhelt összezártságban. Fiatalok, húszas éveik végén járhatnak (ellentétben a korábbi Gothár-rendezés, a szerző instrukcióinak is megfelelő, késő negyvenes, és a Csíki Játékszín előadásának hetven körüli testvérpárjával), de már zsákutcában az életük. Krumplipálinka, erőszak, birtoklási mánia és részvétlenség mögé szorul a bennük lévő, vagy valaha talán megvolt jobbik énjük. Ezt a jobbik ént, vagy fellengzősebben a jóságot és a szeretetet szeretné kiszabadítani a gyűlölködés mögül Welsh atya, aki éppen azért, mert nem képes erre, hetente tucatszor hasonlik meg magával, miközben folyamatosan krumplipálinkában áztatja szomorúságát.
Gothár Péter egyetlen helyiségbe, a maga tervezte bútorokkal berendezett konyhába helyezte valamennyi jelenetet. Ez a konyha ugyanúgy lehetne Szabolcsban vagy Zalában, mint Írországban: kopott-koszlott konyhaasztal hokedlikkel, kredenc és stelázsi, csak a hatalmas fazékból készült lámpa és egy furcsa, szögletesen hullámos, hosszúkás félszekrény jelez némi távolságtartást a rögvalóságtól. (És ha már tér: az inkább kamaraszínpadra illő előadáson kicsit lötyög az Átrium kb. 270 férőhelyes nézőtere.) Tihanyi Ildikó jelmezei: a viseltes, lógó nadrágok, zakók, kockás ingek jól kifejezik a két testvér közötti hasonlóságot és különbséget: úgy néznek ki, mintha mindketten ugyanabból a bálabutikból öltözködnének, csak Valene az akasztós, Coleman meg a ládába ömlesztett részlegből.
A díszletben jelzett távolságtartás a játékban is megjelenik: a szereplők gyakran egymástól elfordulva, kifelé, nekünk játszanak. Különösen igaz ez Alföldi Róbert kábulatba menekülő, folyton toporgó-tébláboló Welsh atyájára, aki, ha már másokat nem tudott, legalább ezt az egy testvérpárt szeretné megmenteni önmaguktól, hogy legalább ennyivel csökkenjen a világban felhalmozódott gyűlölet, miközben ez a szeretetlen közeg lassacskán elszívja az életerejét.
Ahhoz, hogy mindennek valódi tétje legyen, és ne csak egy félőrült testvérpár extrém belháborúján nevessünk és szörnyülködjünk, az is kell, hogy ez a gyűlölet és érzéketlenség ne csak Colemanről és Valene-ről szóljon, hanem az eddigi életüket végigkísérő, az apró-cseprőtől a kősúlyosig terjedő gonoszságaikon kívül rólunk, mindannyiunkról, a mi viszályainkról és a mi eltemetett jobbik énünkről, a bocsánatkérésről és a megbocsátani tudásról is. És vannak pillanatok, amikor párbeszédképtelen, őrült viszályaink tényleg ott kísértenek a színpadon, a kérdés csak az, van-e valahol egy Welsh atya, aki ezt megláttatja velünk.
Miközben persze nevetünk és borzadunk. Ficza István Valene-jének peckességén, mániákusságán, feminin gesztusain, Rétfalvi Tamás Colemanjének már-már animális erőszakosságán, amoralitásán, kettejük újra és újra egymásnak feszülő indulatain. Az örök háború mögött néha-néha azért felvillannak az összetartozás morzsái is: a közös szemüveg, az, ahogy együtt fordulnak szembe a harmadikkal, az atyával, és néha akkor is, amikor a bűnbevallásban és a megbocsátásban kezdenek vetélkedni, egyre emelve a tétet. Nincs könnyű dolguk, hiszen a visszafogott, töprengő csendességével is az előadás egészét meghatározó súllyal és intenzitással jelen lévő Alföldi Róbert mellett kell helytállniuk, de sikerül. És ha azt vesszük, hogy a főpróbához képest a bemutatón már érezhetően kontúrosabban vannak jelen, ez mindenképpen biztató. Mészáros Piroska Kicsilányán érezhető még némi bizonytalanság, különösen az első felvonásban, a belépőjénél, de a másodikban, Kicsilány dühkitörésbe bújtatott fájdalmában már magára talál.
Hogy Welsh atya végrendelete végül beteljesedik-e, lesz-e valódi bűnbánat és megbocsátás, vagy folytatódik a hullámzó intenzitású, ön- és testvérromboló küzdelem, az nyitott kérdés marad. De hát Magyarországon vagyunk, 2012 legeslegvégén. Hogy is lehetne másképp? Hogy is? Lehetne másképp?
