A kisfiú meg az oroszlánokban ugyanis nincsen semmi jelzés, ami arra utalna, hogy Bal József rendezőnek és a Magyar Színház társulatának a kell, mert muszájon kívül bármilyen intenciója lett volna Lázár Ervin meséjét illetően. Olyannyira nem, hogy az előadás háromnegyedében azt sem nagyon lehet tudni, hogy Peti és pajtásnője, Kriszta házvégi pajtabéli álomvilága miért is esik nagyobb súllyal a latba, mint megannyi kisgyermek kósza ábrándjai bármely kertvárosi játszótér homokozójában. Bal József rendező ugyanis elfelejti jelezni, hogy Bruckner Szigfrid nem azért különleges oroszlán – másik két társával együtt –, mert ebben a pajtában lakik és senki nem látja Petin és Krisztán kívül, hanem mert csak a cirkuszi porondon állva válnak láthatóvá. Szép művészetallegória, némi búbánattal az idő múlásának kétségbevonhatatlan igazságtalansága felett - kár, hogy ennek a tartalomnak a szele is csupán az utolsó pár percben libben keresztül a színen, így pedig az egész előadás maga a dramaturgiai zsákutca.

A nem kevéssé sematikus alaphelyzetben egy magányos, munkamániás apuka teljes állásban műveli a gyerekkel nem törődést, így Peti kénytelen a pajtában cirkuszról és cirkuszi oroszlánról fantáziálni napestig. Így születik meg Bruckner Szigfrid, illetve annak elhagyott szerelmese Szilvia, akit a közeli vándorcirkuszból kell megmenteni, hogy a hajdani álompár ismét egymásé lehessen. Lázár Ervin története ennyi, nem több. És mégis mennyivel több. De az előadásból csak ennyi derül ki. És hogy ennek az elmesélése miért emészt fel három órát a színpadon? Rejtély. Mert ha legalább a cirkusz össze lett volna gyúrva a színházzal, de nem. Egymástól szinte teljesen függetlenül, hol ebbe, hol abba feledkezik bele az előadás ok és okozat nélkül, és erre a színészi aktivitás is rímel, amely a tisztességes szövegmondáson kívül igazából nem terjedhet túl, lévén nem látszik, hogy Bal József rendező megszabott volna irányokat a színjátszást vagy a történetvezetést illetőleg.

Talán abban reménykedtek az alkotók, hogy a Mátrixtól Fluor Tomiig terjedő popipari skálára felfűzött mutatványok majd elviszik a hátán a produkciót, és abban igazuk is volt, hogy valóban szépen dolgoznak a Magyar Légtornász Egyesület tagjai, ahogy Rancsó Dezső is tisztességgel küzd Oszkár, a cirkuszigazgató számaival, bízva benne, hogy az illúzió illúziója elég az illúzióhoz, pedig nem. Egy hakni gyerekelőadáshoz elég, amiben sok színész próbálja eljátszani, hogy eljátssza, amit el kéne játszani, de szerepekről tényleg nem érdemes beszélni, mert nincsen semmilyen olyan színházi körülmény teremtve hozzá, amiben ezekről egyáltalán érdemes lenne beszélni. Persze van szegényesen illusztratív díszlet és a szükséges jelmezek is, de mégis: az egész előadáson egy mondat üt át igazán hangsúlyosan: „Nézd, hogy megváltozott minden! Pont olyan, mint negyven évvel ezelőtt.”

Ez persze csak az illúzió színvonalára igaz, a motivációs deficit nem idő kérdése.