Egy amerikai férfi, Cliff Bradshaw érkezik Berlinbe. Éppen szilveszter estéje van, 1931-et írunk. Cliff gyakorlatilag azonnal megismerkedik a német főváros éjszakai életének sűrűjével, legelsőbben is egy Sally Bowles nevű nővel, akitől nem lehet szabadulni – barátja lesz, majd szeretője. Csakhogy Cliff nem ismeri azt a rendszert, ami a várost működteti, amiből adódik konfliktus, kaland, és végül el kell mennie innen.
Mert ez a város a hatalomátvétel küszöbén áll. A militáns fasizmus az utcán ünnepli magát, miközben a kisember éli az életét. Helyesebben – élné. Ha hagynák. Csakhogy már nem hagyják, a mindennapokba beleszól a politika. Beleszól abba, kit szeress, kivel élj, mit gondolj, hogyan fogalmazz.
Éppen szilveszter estéje van, 2012-t írunk. A fentebb körülírt darab szerepei a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves hallgatói között oszlanak meg, váltakozva. Három Sallynk és hét Cliffünk van. Alföldi Róbert rendezése az egy személyhez rendelt különféle arcok összességéből és a csapatból adódó helyzetekből építkezik. A Kaszás Attila-teremben egy szál díszlet nem sok, annyi sincsen, csak székek vannak szétszórva a csillag alakban elhelyezett nézői szektorok között. A csillag közepe a színpad, innen érkeznek és töltik be a teret a hallgatók. A városra néző panorámakilátás a város, az ajtó be- és kijutási lehetőség, a függöny rejtek, ami mögött a piszkos dolgok történnek, egyébként minden érintésközelben van: a mulató, az utca, a lakás, az emberek.
A színészi energia elsődlegesen a tempó tartására, a sorjázó rendezői ötletek végrehajtására irányul. Meg az éneklésre, ami legalábbis nagy kihívások elé állítja a fiatal színészeket. Ebbéli hiányosságaikat nem fedi el, hogy tudatosan és vállaltan vázlatot látunk, ám ez a skicc (amelynek örömmel megnézné az ember kidolgozott, végső változatát) egyértelműen reflektál az ittre és a mostra. Alföldi a jellemző helyzetek bemutatására koncentrál: Schneider asszony és Schultz úr bimbózó szerelme, amely a faji törvények miatt önmaga groteszk paródiájába fordul, Cliff mindenben bizonytalan, Sally viszont annál biztosabb a következőkben. Az előadás nem a kabaré furcsa – vagy legalábbis nem hétköznapi – alakjait mutatja torznak, hanem az ember megalázásában örömét lelő fasisztákat ábrázolja a perverzióban tobzódó figuráknak, ami rendkívül érdekes olvasat, izgalmas rendezői kísérlet, különösen eszközök nélkül, alig néhány kellék segítségével. Az osztály pedig valóban mindent megtesz az adott jelenetben a megfelelő hangulatú közeg megteremtéséért, noha sokszor alig győzik utolérni magukat.
Alföldi pattogós tempót diktál. Az előadás – amelynek második fele svungosabb, így jobban ragad magával – kevesebb, mint másfél óra alatt a végéhez ér: a végéhez, amelyben a magyar Alaptörvény nemzeti hitvallásnak nevezett preambulumának mondatait halljuk kórusban, miközben Cliff Bradshaw - vagyis a fiatalok a távozás mellett döntenek. "Az utolsó kapcsolja le a villanyt." A kiürített, értékeitől megfosztott ország rémképe villan fel, és ne legyen félreértés: itt a hazára és nemzetre vonatkozó fellengzős mondatok csupán arra vonatkoznak, hogy a gyűlöletet és a pusztítást bármibe be lehet csomagolni – pedig annyira, de annyira jó lenne, ha aki ezen mondatokat megfogalmazza, komolyan is gondolná.
Hogy a szép mondatok mellett a fiatalok miért találják egyre élhetetlenebbnek az országot, arra a darab esetében a történelmi múlt, az előadást illetően pedig a jövő (a dalban megénekelt szebb jövő) ad választ. Persze, ez csak _kabaré_: színiegyetemisták úgy tesznek, mintha. Aztán meg lehet, hogy tényleg. Így ér egybe a darab és az előadás, a múlt és a jelen, a fikció és a valóság. Boldog új évet mindannyiunknak!
