Van, illetve lett az alternatív szónak egy pejoratív értelmezése. Színházban ugye ez elvileg azt jelentené, hogy másképp értelmezik a darabot, nem a megszokott módon viszik azt színpadra, olyan fordulatokat, értelmezéseket találnak benne, amit azelőtt nem, vagy csak egyszerűen olyan témához nyúlnak, ami kevéssé megszokott – és persze létezik alternatív színház strukturális és működési szempontból is. Az alternatív jelző azonban tartalmi jelentéssel is bírhat – és ezt úgy, ahogy van, nehéz is értelmezni, hiszen az _alternatívság_ eleve feltételezi, hogy létezik - teszem azt - egy darabnak kanonizált olvasata, amit mindenki ismer, és ahhoz képest minden eltérés az eltérés, a másság. Mintha a színház egy vallás lenne, amit a színházi-pápa szentesít. Ez a kérdés egyébként létező kultúrpolitikai ellentéteket szült és szül napjainkban. És aztán van az alternatívságnak pejoratív konnotációja is: a fölösleges polgárpukkasztás, a nézők semmibe vétele, ami közben az alkotók azt hiszik, valami világra szólót hoztak létre – közben lehet, hogy csak nem veszik észre: annyira frusztráltak, hogy előadásuk kérdéseit nem is merik feltenni.

Az Aranylövés abban az értelemben véve nem alternatív, hogy nincs benne semmi polgárpukkasztás. Kétségtelen, hogy a nézőknek az a szintű ignorálása, amit az előadás stábja elkövet – és ebben a legkevesebb a késés –, az valahol vérlázító is lehetne, de. Egyrészt valahol dicséretes, hogy van ma Magyarországon színház, ahol egyáltalán szóba kerül a hajléktalanság kérdése – pedig egyre feszítőbb probléma. (Szerencsére azért van példa, és milyen nagyszerű: a Katonában a Csendet akarok tessék megnézni!) Az Aranylövés főhőse pedig egy otthonát vesztett rajzoló, grafikus – hogy miért került az utcára, hogy tulajdonképpen ki ő, arról elképzelésem sincs, de a Vadász István tervezte díszlet jól jelzi, hogy hősünk kifejezetten otthonossá lakta az utcát. Másrészt – és ez összefügg azzal, hogy miért nincs többről elképzelésem – az alkotók érzékelhetően nemigen tudták, mit kezdjenek az anyaggal, ellenben nagyon is határozott elképzelésük volt arról, hogy a múltban és képzeletben létező szereplők az ultramodern 5.1-es hangrendszerből – azért napjainkban elég abszurd erre a mellkast verni, márpedig a színlap ezt megteszi – szólaljanak meg, miközben hajléktalanunk szétdrogozza, -szívja, -szipuzza és -lövi magát. Csak hát ez az elképzelés nem nagyon kapcsolódik semmilyen színházi értelmezéshez, arról nem is szólva, hogy tökéletesen érthetetlenné teszi Halász Péter darabját.

Jáger Szabolcs - vélhetően rendezői instrukcióra - lendületesen és mindenféle következetességet, illetve személyiséget mellőzve illusztrálja karaktere szövegeit, amit meg-megtörnek különféle sejtelmes, vélhetően rajzfilm-szörnyektől kölcsönzött hanghordozásban megszólaló bejátszások, holland transzvesztitáról, anyáról, valami régi ellenségről vagy barátról, meg mindenféle furcsa dologról. A színlap egy „már-már horrorisztikus éjszakai utazást” ígér, a fene se gondolná, hogy ez az. Jáger egyébként láthatóan nagyon átszellemülten és pontosan hajtja végre az instrukciókat, kár, hogy azok kizárólag valami elképzelt dolognak szólnak, nem pedig a darabról, az előadásról, vagy a nézőkhöz.

Az eredmény egy totálisan félresiklott trip, ami nem az előadásban megy végbe – ami vélhetően cél volt a sok drogozásból, meg hallucinálásból kiindulva –, hanem inkább az alkotókban mehetett végbe alkotás közben. Remek kérdés, hogy mindehhez mi közünk – arról már nem is szólva, hogy a produkcióért még csak értelme sincs eltűrni a megpróbáltatásokat.