Mesél arról, hogyan sikerült egy illatozó és jól öltözött férfi által kitörnie a családi mókuskerékből, hogy unt rá erre a férfira, akiről azt hitte, hogy szerelmes belé, és szerzett magának egy szeretőt, akivel végre felszabadult lehet, miközben tudván tudja, hogy az egész csak színjáték. Időközben szerzett még egy szeretőt. A férje gusztustalan a számára, hányingere támad, ha érzi, hogy a közelében van. Persze Emma igazi dáma, tudja az úri szokásokat, elvárásai vannak, tanulni akar. Meg persze számító és kicsinyes is: állandóan a másik szépséghibáját keresi és bizony jóízűeket is tud derülni a tökéletlen külsőségen. Állandóan a szenvedély után kajtat, hiszen Emma elsősorban is romantika-vámpír, szinte magába szippantja az érzelmes történeteket, falja a szerelmi sztorikat, és attól sem retten vissza - sőt büszke rá –, hogy bemagolja kedvenc lávsztoris részeit. Szóval van előttünk egy nő, egy kitalált figura, aki él-hal a kitalált figurák romantikus kalandjaiért.
Nézőként azért néha el lehet tévedni ebben a nagy kalandozásban, hiszen nem csak Flaubert, hanem más szövegek is elhangzanak: Alexandre Dumas-tól, Jacques-Henri Bernardin de Saint-Pierre-től és Walter Scott-tól, amik bármennyire is képesek egységként működni és kifejezni az emlékeiben cikázó Emma furcsa személyiségét, a hirtelen váltások közepette, azért nem mindig lehetünk biztosak abban, hogy most éppen Rudolfról, Leóról, Bovary Károlyról, az osztálytársáról vagy magáról beszél ez a narancssárga ruhás hölgy (dramaturg: Csikesz Erzsébet).
Mindezzel együtt viszont kétségtelen, hogy Kiss-Végh Emőke nagyon ügyesen és legfőképpen becsapósan bánik az egyébként is becsapós Emmával. A színésznő mindvégig egyszerű gesztusokkal, igen intim hangfekvéssel kezeli karakterét, miközben ott görcsöl a vállában az a bizonyos úri testtartás, ami remek humorforrása egy-egy sommás véleménynek, szúró tekintetnek vagy eltúlzott mozdulatnak. Egyszerre nőies és mellőz mindennemű nőiességet. Egyszerre disszonáns és önazonos mindez a megjelenésével, a Brigi – Hajclub Team által tervezett hajkölteménnyel, Keizer Dorka finoman kihívó sminkjével, valamint Dévényi Dalma Alma és Kiss Tibi 19. századi jelleget öltő, de nagyon is divatos jelmezével. Tényleg olyan ettől ez a Bovary Emma, mint egy dáma.
És csak valahol, az utolsó pillanatban - vagy talán azután - ért meg egyáltalán valamit az ember abból, hogy miért az a sok félreszólás, kinézés, miért is esik ki néha a finom úri hölgy szerep mögül egy bumfordi parasztlány. Bár roppant erőteljes gesztus nyitja fel a szemünket, az eddigi játék sokkal finomabb, túlságosan is finom volt ahhoz, hogy ez a pillanat valóban megszülessen, hogy hirtelen összeálljon a kép, hogy végig be voltunk csapva, hogy ez csak játék. Nem csak Bovaryné képzelte azt, hogy ő valaki más, hanem valaki más is azt képzelte, hogy ő Bovaryné. Valahol egy diszkóban, a Ferenciek környékén, trance-re vagy house-ra rázva magát. Végül is miért ne? Amúgy is van ebben az egészben valami lehetetlenség, hogy az ember mindig másnak képzeli magát, mint aki.