7óra7

Bolygó modernség
7óra7: (5/10)
Közösség: (6/10)

Bolygó modernség

2013. 01. 29. | 7óra7

Berzsenyi Krisztina jelmezei ugyanis egy egészen érdekes értelmezési ajánlatot tesznek. A bolygó hollandi slágvortokban úgy néz ki, hogy van egy kárhozatra ítélt, többszöri öngyilkosságot is túlélő hajós, a hollandi, aki hétévente partra vetődik, hátha sikerül feloldania az átkot, és találnia olyasvalakit, aki örök hűséget esküszik neki. És van egy lány, Senta, aki éjjel-nappal erről a hajósról készített portré előtt lebzsel, percenként háromszor szerelmet vall neki és óránként elmondja a róla szóló legendákat. Sentának pedig van egy apukája, Donald, aki szintén hajós, aki egy szép napon összefut a hollandival, és meghívja a házába vendégségbe – persze az apa nem tudja, hogy a lánya őt isteníti, de a kárhozatra ítélt sem köti vendéglátója orrára, hogy kiféle-miféle. Az eredmény természetesen borítékolható – még akkor is, ha egy kicsit bekavar Georg, lépten-nyomon szerelmet vallva Sentének, a hollandi meg hát pont az a féltékeny fajta.

A bolygó hollandi

A jelmezek meg mindehhez képest úgy néznek ki, hogy a pár főbb szereplőn kívül a felső ruhákon elöl mindenkin egy arckép van, hátul meg egy I ♥ jel és a hozzá tartozó célszemély, vagy tárgy – férfiakon, nőkön egyaránt. Szóval van a színpadon egy ilyen érzelmi-fanatista közeg, rajongók, vágyakozók, iszákosok stb., amit nagyon hatásosan keltenek életre a Magyar Állami Operaház énekkarának férfitagjai: erőteljesen trappolják Horváth Csaba magyar népi táncos elemekkel átszőtt koreográfiáját. Ráadásul hosszú idő után először szól az Operaházban a kórus – a ház énekkara és a Honvéd Férfikar – úgy, ahogy szólnia kell: érthető, hallható, figyelemfelkeltő és élettel teli – kifejezetten hatásos jelenség. És ha bármilyen hangsúly kerülne arra, hogy mennyire abszurd, talajt vesztett és önsorsrontó Sentának az a döntése, hogy a hollandival megy, és mindez bármilyen viszonyba kerülne ezzel az érzelmi-fanatista közeggel – merthogy mindez bele van kódolva az előadásba –, akkor még valamiféle élménnyel is távozhatnánk, de ehhez az előadásnak semmi köze, helyette a legfelemelőbb pillanat az, ami nem akar szólni semmiről.

A bolygó hollandi

Mintha az Operaházban mostanra követelménnyé vált volna a projektorok és a szuper ledes kivetítő használata, amihez mérten ezúttal rengeteg tengeri vihar és hatalmas, viharban hánykolódó hajó vetül szemünk elé, amik nyilván arra hivatottak, hogy elkápráztassanak minket, csak éppen a 3d-s mozik, meg projektoros telefonok idejében kifejezetten nevetségesek. A nevetségességgel amúgy nem lenne semmi baj, ha a vetítés bármely elemében felfedezhető volna a színház csírája is, Szikora János rendező ugyanis inkább a kreatív energiát spórolja meg általa – az Operaház meg a díszletépítés költségét –, mi meg nem kapunk se hangulatot, se valamiről szóló vizualitást, semmit. Csak _illusztrációt_. Meg pár vitorlaszerűen domborított falat, amik nyilván stilizálni szeretnének valamit, csak hát közeg és értelmezés nélkül nehéz (díszlet: Szendrényi Éva) – ráadásul illusztráció+stilizáció=képzavaros semmi.

A bolygó hollandi Az előadás első felében, amikor egyeduralkodó a színen ez a bizonyos vizualitás, az énekesek számára pedig, úgy tűnik, az ál-érzelmek megmutatása az elsődlegesen fontos – ami nem biztos, hogy így van, de az embert teljesen összezavarja ez a sok kontrollálatlan, kaotikus színpadi elem –, nehéz hozzáférni bármihez is Wagner operájából. Egyedül a zenét lehet érteni, hála Ralf Weikert mindvégig következetes és pontos vezényletének, valamint az őt fegyelmezetten követő zenekarnak, azonban a karmester olyan precíz, hogy a kottából szinte csak a steril hangjegyek maradnak meg, a zenekarból pedig egy gépezet tűnik fel, gondolat vagy érzelem aligha – a férfikar meg nem egyszer lazán leénekli a zenei együttest.

Az első függönyhúzás utáni etap vége felé egyszer csak eltűnnek az operát elfedő elemek és elkezdenek megszólalni a szerepek – Horváth István már előtte is majdnem ráérez a Kormányos idegesítően esendő humorára. Mindegyik énekesről elmondható, hogy tűpontosan, tisztán, érthetően és profin hozza a kottát, egyedül a szerepekre vonatkozóan maradnak előadásnyi vakfoltok. Lukács Gyöngyi szopránja kimérten és céltudatosan szólaltatja meg Sentát, az énekesnő jelenléte is hasonlóan visszafogott, aminek köszönhetően valami azért felsejlik az elképzelt szerelem után áhítozó lányból. Thomas Gazheli hollandija az első belépéskor maga a két lábon járó, megtestesült főgonosz, mélyen átélt szólóval, aztán ez a felfoghatatlan kegyetlenség letisztul és legalább az érthetővé válik, hogy mire kárhoztatták a hajóst. Fekete Attila tisztán hozza a minden körülmények között szerelmes Georgot, Palerdi András pedig korrektül elénekli Donald dalait, egy nemtörődöm apát társítva hozzájuk.

Wagner drámája és a hozzá írt zene egyébként nagyon jól jelzi, hogy hol mennyi van ebben a történetben – hol lehet például kalandozni a sötét lelki bugyrokban, majd rögtön utána a rózsaszín szerelemben – csak éppen ez semmilyen viszonyba nem került velünk. Sőt: a legjobb részek azok, amik nem is akarnak velünk viszonyba kerülni. Attól még nem lesz modern egy előadás, mert többmilliós vetítőmonstrumok hoznak egy tíz évvel ezelőtti, pc-s játékokból ismert látványvilágot. Attól lenne modern, ha közben bármit mutatna vagy mondana rólunk.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr408001997

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása