Amúgy ennek a díszletét is Bátonyi György készítette, mint a székesfehérvári előadásét, de míg ott volt tartalma a térnek, a győri javára annyit írhatunk, hogy végre valami, ami egészében betölti a színpadot, egyebekben pedig mintha inkább az Óz kansasi jeleneteire készült volna, mint a Finitóéra, ha a garázsban parkírozó Barkast kicserélnénk valami Fordra, még egyszer el lehet lőni a dolgot. Legfeljebb a budi helyett kell egy pinceajtót tervezni.

Mert ilyesmi fából készült víkendház nem olyan jellemző a magyar ugaron, ahol a Finito játszódik, de ez végül is mindegy, ugyanis az előadásból nem csak ez nem derül ki, hanem maga a történet sem nagyon. Forgács Péter rendező jeleneteket rendez a Finitóból, de hogy mi végre, azt nemigen árulja el, végül a médiakritika tetszik meg neki az egész darabból, egész egyszerűen azért, mert Járai Máté személyében van egy olyan színésze, akit ha bekapcsolnak, felzabálja a színpadot és a közönséget. A tévés showman, Pál a színész felszabadult – és rendezői szempontból nem túlzottan kordában tartott, mondjuk ki: minősítetten extrovertált – komédiázása legalább _valamilyen_ tud lenni; Járai amúgy úgy tűnik, megrendezi magát: színpadi érzékkel mond poénokat, érzi a ritmust, a tempót, szóval olyasfajta komikus karakterszínész, akiből hiány van a piacon, és igazából bármely szerepet képes felnagyítani. Most a nem kevéssé femininre és szerencsésen érzéketlenre hangolt médiaszemélyiség jutott neki osztályrészül, hát nem véletlen, hogy leginkább erről szól a darab.

Pedig ha bármi reflexió születne arra, hogy a kortárs szöveg klasszikus versformában hangzik el, már lehetne valami, de ez inkább el van rejtve mint ki van domborítva, reflexió meg – hát arról szó sincs. Egyébként Ungvári István személyében főszereplője is akadna a darabnak, neki Blondin Gáspárként lenne is gondolata, miért is teszi üzleti vállalkozássá az előre bejelentett öngyilkosság műfaját, de mivel sajnos a körülötte lévők papírmaséfigurákat és szerepformálás-paródiákat vonultatnak föl színészi játék helyett, Ungvári is légüres térben van: trónol a budin, mint egy félbehagyott Tót tűzoltóparancsnok-utánérzés (hopp, őt is játssza a színész fönt a kisszínpadon de a bohózat-anyóssal (Mézes Violetta remekül érzi a poénok ütemezését), a kibontatlan feleséggel (Szina Kinga tudja jelezni, hogy itt lenne mit eljátszani), a zöldhajú Lovasi András-epigon költőművésszel (Posonyi Takács László vaskos karikatúrája), a korrupt, wannabe-macsó kommandósparancsnoknak öltözött túsztárgyaló pszichológussal (Vasvári Csaba csak a mellbámuló-vigyorgó nőfalót játssza el, a szerepet nem) és a tohonya polgármesterrel (Koppány Zoltán alkatával – meg a sötét öltönyhöz felhúzott fehér zoknival – jellemez) egyszerűen semmi kapcsolata nincsen. Hogyan is lehetne, hiszen Ungvári egy reális figurát játszana, súlya kéne legyen a bezárkózásának, a döntésének, de ez semmit nem jelent, mindössze beindítja a darab motorját, amely ad néhány poént a közönségnek, azt ugyan el nem mondja, hogy most akkor mindezt miért, csak halad előre. A legnagyobb zavart persze a befejezés okozza: Sárközi József a Tőke képviseletében ráz helyre mindent a Hivatalos Úr szerepét előadva, Blondin Gáspár pedig elégedett mágnásként emelkedik ki a kertibudiból, és ez a vége. Boldogan veszi a közönség tudomásul, hogy minden meg van oldva, bár arról kevés fogalma lehet csupán, hogy mi az, ami meg van oldva. És hogy miért úgy. Mindegy is. Előadás volt, és legalább nem volt unalmas.

Tigris Nikiként a Megasztárból a világot jelentő deszkákra katapultált Tóth Gabi domborít, aki jól énekel. A közönség pedig izgul – no nem a darab miatt, hanem hogy Ungvári István meg ne fázzon, mialatt negyedórán keresztül egy kád vízben csücsül az előadás során. A produkció végén pedig inzert tudósít arról, hogy a nagykorúak védelme megsértése miatt egy napra a Médiatanács fölfüggeszti a Győri Nemzeti Színház műsorszolgáltatási jogosultságát. De ez csak vicc – a színháznak esze ágában sincs megsérteni senkit. Sőt.

_(2013. január 27.)_