Pszichedelikus drogtripekből olyan kultfilmek születtek már, mint a Trainspotting, a Félelem és reszketés Las Vegasban vagy a Requiem egy álomért. Ezek generációs élmények, egy olyan generációé, amely vizuális és hangeffekteken nőtt fel, és amely életét minden pillanatban körülvette a hatás és a hatni akarás. Ennek a generációnak kevesen csinálnak ma színházi előadást. A 011 Alkotócsoport most erre vállalkozott, és a témával sem szépelegnek.
Tényleg tök ciki tud lenni, amikor kötöttpulcsis drogprezentátorok és riadt szülői tekintetek próbálják meggyőzni az éppen drogkereső állapotba érett tinédzsereket, hogy milyen rettenetesen veszélyes dolog a drog, mert bár nyilván igazuk van, ez akkor nem érdekel senkit, mert többnyire nem sikerül megtalálni a _közös nyelvet_, amivel az információ lényegi része is átmenne a kíváncsi serdülőagyakba. A Meanwhile in Kansas ezt a nyelvet elsősorban a 3d-mapping technikával tervezte megteremteni, ami önmagában is lenyűgöző technikai truváj, egy metafizikai utazás illusztrálásához pedig pláne alkalmasnak mutatkozik. És valószínűleg meg is lenne a teljes illúzió, ha egy planetáirumszerűen vaksötét térben ragadnának magukkal a fényjátékok, de a színházi térben mindig egy kicsit _lebukik_ a technika. De nem is ez az, amitől döccen az előadás szekere, hanem a _nem technikai dramaturgia_ tökéletlensége, amely megakadályozza, hogy végigmenjünk a sárga köves úton. Azon ugyanis furcsa képregényfigurák vonulnak végig, múlt, jelen és jövő nélküli karakterek, ami utalás is lehetne a drogosok általános életképletére, de ha az is, akkor színházilag sokkal nagyobbat veszít ezen az előadás, mint amennyit nyer.
Szó se róla: remek technikai tudással rendelkező színészek formálják ezeket a figurákat. Klem Viktor a kokaintól szívét vesztett Bádogemberként olyan, mint egy groteszk Terminátorba mártott Robotzsaru, ahogy a Disney elképzelheti. Király Dániel Máguson bezombult alterből vált lsd-től rémeket flesselő Oroszlánná, és ehhez a teljes átalakuláshoz ő sem használ semmilyen kelléket, Tasnádi Bence Madárijesztője pedig az Angry Birdsöket hessegető betépett lúzert olyan mozgáskoordinációval hozza, ami talán nincs is. Ebben az alternatív Óz-univerzumban Totó és Dorka egy heroinfüggő párt alkot, akik _repülésük_ során haluzzák be drogos társaikat mindenféle fura lénynek. Kovács Ádám nagyjából Mark Renton a Trainspottingból, van esze, amit elherkázik, és még a herkából is ki tud látni, Dorka iránti vonzalma pedig olykor még őszintének is látszik. Csakhogy nem nagyon tudni, hogy ki ez a Dorka, akibe ő szerelmes lehetne, Bakonyi Alexa Dorkájáról ugyanis konkrétan semmit sem tudunk, csak annyit, hogy baromira unja az életet, meg mindent, ami körülötte van, és undoksága meg korlátolt intellektusa túl sok szerethetőséget nem tesz lehetővé.
Szóval nincs igazából elmondva, hogy kik ezek az emberek, miért fontos az ő történetük személy szerint és együtt. Mert a párhuzam teljesen jól működik: az Óz-történet tényleg ráhúzható a drogos közösség mindennapjaira és kálváriáira, de ezt viszonylag gyorsan bebizonyítja Radnai Márk rendező és a társulat. Onnantól pedig inkább ennek a – kétségkívül magas szintű – technikai lebonyolítása zajlik. Ehhez további segítséget biztosít a mumpiciktől a kapuőrön át a meleg drogdílerig sokféle módon felbukkanó Kulcsár Balázs, az Északi Boszorkányként végletes, amputált kezű rutinos herkásként kiégett Borbély Alexandra, és a gonosz boszorkány árnya mellett giccses talk-show vezetőként is felbukkanó Pálos Hanna.
Ugyanakkor, ha megtalálja a maga ritmusát az előadás – ez nem lesz könnyű ennyi hangeffekt, videó és kellék mellett, és a totális flessből a valóságig jutó ív is inkább csak jó forgatókönyv még, mert nem pörög fel annyira az egész, hogy a lassítás valóban súlyossá váljon –, akkor azért valószínűleg már könnyebben fogunk eljutni a végpontig. Zrínyi Gál Vince utolsó monológja, amelyben tökéletesen eszköztelenül egy teljesen valóságossá lett drog-apokalipszist vizionál (első kézből való értesüléssel), provokatív és erős. Mert ha továbbra sem vesszük észre, hányan ülnek mellettünk a metrón totál készen, hányan pörögnek reggel nyolcig az afterpartik monoton zajában, hányan zárják magukra az ajtót, és hányan vannak, akikről nem is akarunk tudomást venni, akkor nemsokára már nem azon kell jajkenolni, hogy a gyerekünk ne drogozzon, hanem azon, hogy legalább ne pancsolt szennyet használjon, amitől egy valamire való high-tech labor is sajnálkozva tárná szét a karját.
És hogy mi történt az alatt Kansasben, amíg Dorothy Óz birodalmában kóborolt? Egy biztos: nem kereste senki, pedig itt kecózott a Józsefvárosban. Még mindig itt kecózik a Józsefvárosban, és ott ül mellettünk a metrón.
_(2013. január 9., 31.)_
