Ha nagyon erőltetni akarnánk ezt a Lynch párhuzamot, akkor az előadás címe emlékeztethet minket egy filmjére, a Blue Velvetre – persze csak kékségében. És még ezt a címelemzést is tovább lehetne erőltetni azzal, hogy Lynch szinte minden művében megjelenik a hotel. Mindez csak azért fontos, mert ezáltal valami képet talán kaphatunk arról, hogy ez az előadás mi szeretett volna lenni: szürreális, a valóságot a jól megszokott medréből teljesen kiforgató, vicces és nagyon egyedi produkció. De nem lett az. Jószerivel nehezen értelmezhető és felfogható, különféle furcsa, de furcsaságukban önmagukért való jelenetek és ötletek gyűjteménye, amik viszont nem annyira bátrak vagy szárnyalóak, hogy az ember ne tudjon nyugodt szívvel elhaladni mellettük.

Most lehetne sorolni, hogy amúgy milyen kreatívak ezek az ötletek, az egymásba folyó, önmagukból kilépő jelenetek, a teljesen megvadult és magától működő lift, a bárhol és bármikor felbukkanó karakterek, a maguk mániáival – az egyik csaj például mindig elbőgi magát, ha csöng a telefonja, két srác meg valamiért állandóan piszmog, mint a nyulak –, de mindennek a megítélése nagyon viszonylagos, ugyanis valami nagyon lényegi hiányzik teljes mértékben a produkcióból ahhoz, hogy egy pillanat is meg tudjon születni. Mégpedig a kontextus, a mihez képest, a közeg. Az, ami segítené elhelyezni a látottakat, ami segítene valami viszonyt kialakítani velünk, közönséggel, ami jelezné, hogy úgy egyébként az előadás igényt tart a nézők részvételére is – mint nézők persze. Ezt nem pótolják a gyermekkori frusztrációkat felelevenítő és vélhetően azt mögöttesként kezelő jelenetek. Ondraschek Péter egyszerű, jelzésszerű, sokféle játéklehetőséget biztosító díszlete viszont képes lehetett volna megteremteni ezt a világot, de igazából azt is csak ötlet-alapanyagként kezelték az alkotók.

Visszatérve a kiindulási ponthoz: Lynch filmjeiben éppen az a zseniális, hogy miközben felforgatja hétköznapjainkat, egy percnyi kétséget sem hagy afelől, hogy pontosan ismeri is azt, hogy a világ, amelyből építkezik, a miénk – csak éppen teljesen más nézőpontból. A megértés ott sem mindig adja magát könnyen, de mindig vannak kapaszkodók, amiken el lehet indulni. A Blue Hotel viszont minden hasonlót mellőz, sehol egy központi elem, nincs legalább egy főszereplő, akihez mérni lehet bármit, de még egy viszonylagosan történetnek nevezhető valami sem akad.

A színészek amúgy remek ritmusérzékkel és az abszurdnak átadva magukat hozzák a figurákat: Kiss Diána Magdolna a telefoncsörgéstől bömbölő lányt, Szilágyi Katalin a lovaglóruhába bújt dominát, Szalontay Tünde az alkalmatlan recepciós nőt, Szabó Vera a férfit kiéhezetten kajtató vörös ruhás csajt, Chován Gábor és Friedenthal Zoltán a nyuszifüllel és nyúlugrással az őrültségig poénkodó duót, Barabás Richárd a puskájával összenőtt vadászt, Keresztény Tamás pedig a lökött zenészt. De akármilyen jól van kitalálva egy-egy karakter, egytől-egyig kizárólagosan a technika működteti őket – bár nincs is lehetőség többre.

Hangulat, közeg és megteremtett világ nélkül – amit nem képes létrehozni a kezdőkép, a nyúl-maszkban pattogatott kukoricázó két ember látványa (ez a nyúl-maszk egyébként egy Lynch-film, az Inland Empire egyik fő motívuma). Így pedig maradnak önmagukban az ötletek, amik így önmagukban sem nem túl viccesek, sem nem túl izgalmasak. De várnak egy előadásra, amelyik nem csak valamilyen.