Könnyen elképzelhető, mi több, bizonyos, hogy a felszínen igazából se Petőfi, se Ady nem olyan volt, mint amilyennek az előadás láttatja őket, de ez igazából mindegy ahhoz képest, hogy Scherer Péter rendezésében valami nagyon elemien emberi születik meg általuk. A kényszerhelyzet, hogy a költő nem tehet mást, minthogy ír, mert hajtja valami, a kifejezésvágy által teremtett szükség, mert másra egyáltalán nem képes, még az emberi kapcsolatai is a versei által vannak igazán. Pont ettől nem ugyanolyan a költő mint bárki más, valami viszont mindenkit hajt, mindenkinek vannak nagyobb céljai – még ha nem is nagyon szeretne róluk tudomást venni, hiszen akkor arról is tudomást kellene vennie, hogy mennyire távol áll tőlük –, és pont ezáltal ember a költő is. Ez az előadásban lévő furcsa kettősség bár Adyhoz és Petőfihez is közelebb visz minket, méginkább közelít bennünket saját magunkhoz.

Katona László és Kovács Krisztián játékában az izgalmas, hogy mindez bennük munkál, általánosan és sajátosan egyszerre. Katona látszólag higgadt, belül viszont állandóan pörgő-zakatoló Ady, aki nem gőgös, inkább van benne valami magától értetődő fensőbbség, mögötte pedig annyi kétség és kérdés, annyi játék és szerelem, hogy igazán nem kell tőle sajnálni ezt a fensőbbséget. Ez az Ady azt is pontosan tudja, hogy az életmódjával a halálba hajszolja egyébként már genetikailag is korai halálra ítélt szervezetét, de mit van mit tenni, ha az embert hajtja egy furcsa vágy, hogy minden hajnalban, a napfelkeltével karöltve, félrészegen világosodjon meg egy padon. Kovács Petőfijének szinte minden pillanatban izzik a szeme, tisztában van saját képességeivel, és nem szégyelli ezt fennen hirdetni, még ha alkalomadtán némileg túl is becsüli önnön tehetségét. Az előadásban egy ezoterikus váltig állítja, hogy nem volt meg benne a tűz, ezért volt képes mindenki mást tűzbe hozni - de a mi Petőfinknek lángol a tekintete, hogy az mindenki mást is képes lángra lobbantani, és az is világosan látszik belőle, hogy valami nagy súlyos végzet felé tart.

Az előadást egy dolog miatt illetheti kritika: hogy viszonylag hosszú idő, míg mindez megszületik. Valahol picivel a közepe előtt Katona László elénekel egy dalt, amiben reflektál saját képtelen helyzetére, miszerint épp teljesen indokolatlanul egy dalt énekel – és valahol itt indul be ez az egyszerre magával ragadó, egyszerre láttató szellemi kaland. Előtte és utána is fel-felbukkannak különféle furcsa karakterek: a tipikusan laza diák, aki mindent odaken, a nagyon ostoba diák, aki mindent mindennel összekever, munkások, tanárok, tudósok, barátok – szóval mindenki, aki megfordulhatott a két ember körül, és sok olyan, aki utólag hivatkozik rájuk. A színészek pedig ötletesen hozzák egy-egy gegből vagy gesztusból ezeket a figurákat, ami még akkor is így van, hogy jórészt a sokféle karakter és az általuk széttartóvá váló közeg miatt indul be nehezen a produkció. Meg talán az Arizona Stúdió steril közege miatt: nagyon is el tudom képzelni, hogy a felütés egy középiskolai osztály termében, a diákok között simábban működik.

Ady költészete mindig közelebb állt hozzám, Petőfié egy-két versétől eltekintve meglehetősen távol, de ez az előadás valami olyat tud, hogy ha meg nem is szerettem Petőfi verseit – egyébként a két költő műveiből alig hangzik el valami, pár kivételes ritmusérzékkel és szárnyaló kreativitással összevágott zanza, by: Lackfi János, aka DJ Lackfi – valahogy sokkal érthetőbb, hogy mi van mögöttük – és ez Adyra is igaz. Az előadásnak sok egyéb mellett ez a legnagyobb vívmánya: nem akarja mindenáron megszerettetni a két világhírű költőt, nem ismeretterjesztést végez, és pláne nem "rendhagyó irodalomóra" címén száraz és oktató jellegő irodalomtörténet- és műismertetés zajlik, hanem a cél: megérteni és megértetni a két embert, az ő művészi motivációikat elénk tenni – és ehhez képest mindegy, hogy az ember szereti vagy nem szereti a konkrét verseiket, elég felismerni, hogy jelentős művekről és alkotókról van szó. Arra pedig, azt hiszem, nagy szükségünk van, hogy elkezdjük megérteni magunk körül dolgokat – az aktualitásokat is, de nem csak azokat. Összességében pedig sokkal többet kapunk annál a gondolatnál, hogy a költő is ember: magukat a költőket, rajtuk keresztül pedig magunkat, magunkon keresztül a verseiket, a verseiken keresztül pedig magukat a költőket. És ez így megy körbe-körbe, mígnem valami csak ragad ránk a világról és magunkról.