A homok asszonya című Abe Kobo-regényből kivonatolt történet szerint egy valahonnan jött bogarász ember kér éjszakai szállást egy faluban. A helyiek becsalják egy kisteleknyi gödörbe, ahol egy özvegyasszony él állandó robotban a lassú folyamatossággal pusztító természettel szemben, és ahonnan - ha a falubeliek nem akarják - nincsen kiút. Az egymásra zárt két ember, ha élni akar, kénytelen egymással együttműködni.

A sepsiszentgyörgyi M Stúdió előadása – ha nem is egyforma súllyal - lényegi kérdéseket vet fel szabadságról, (együtt)élésről és élősködésről. Nem kevesebbet vállal, mint hogy az élet értelmét firtassa.

A kérdésfeltevés már a díszletnél elkezdődik. A játéktér állandó eleme egy bambuszrudakból épített, közel félszcénányi állványzat, amelyre így a szó szoros és átvitt értelmében is komoly súly nehezedik. A szerkezet ketrecszerűségénél fogva egyszerre utal börtönre és - a bambuszból készült használati tárgyakkal - egy organikus életmód teljességére: egyazon gesztussal vonz és taszít. A természet kérlelhetetlen ereje, miként az ellene való küzdelem is, rajta keresztül mutatkozik meg, miközben lakrészt, gödör mélyét és talajszintet jelöl ki a játékhoz. Bár az előadás néhány pontján zavaróan elmosódnak a határok a lent és a fent, a kint és a bent között, és a nézőtér felé meg-megmozduló szerkezet élménye kevésbé dermesztő, mint azt a dermedést kedvelők elvárhatnák, jelentéses látványa mellett összességében jól játszó teret biztosít az előadók számára. (Gyengeségei azzal is összefügghetnek, hogy eredetileg nem erre a játéktérre méretezték.)

Egy ilyen szélsőséges, egyszerre valós és valószerűtlen helyzetben másfél órán keresztül leheletközelben lenni a nézőktől – komoly színészi kihívás. A férfi nyugtalan, rákényszerített társával és önmagával (istenével) vívódó, folyamatosan alakuló figurájának nehéz feladatát Veres Nagy Attila – a prózai játék szintjén - elsősorban hangerővel próbálja megoldani. A női alakról kevesebb mondandója van az előadásnak, annak ellenére, hogy annak összetettségéről jól láthatóan tud. Nagy Eszter inkább csak jelzi a figura különböző rétegeit az áldozatára leső póktól a szolgálat alázatán és a gyermeki játékosságon keresztül az érzéki asszonyig. Mindezek az árnyalatok így csupán díszítőelemek maradnak a szerethető és szeretni képes, ám alig kifejtett női alakon. A figurákat inkább testgesztusuk, (tánc)mozgásuk jellemzi, ahogy egymáshoz való közeledésük és egymással vívott harcuk legerősebb pillanatai is mozdulatsorok. (Miután a férfi megtudja, hogy csapdába csalták, minden szónál többet mond, ahogy a küzdők nézni is fájó helyzetekbe csavarják egymás karjait, miközben - szinte folyamatosan összekapaszkodva - felváltva adnak támaszt egymásnak.)

A sejtelmesre hangszerelt fények, a finom arányban adagolt mozdulatművészet, és a bizonyos pontokon megszólaló repetitív, ritmusos zene Pier Paolo Pasolini megidézett lírájával a színpadon történteket egyfajta érzéki költészetté emeli. Ez a poétikus hangszerelés - annak ellenére, hogy a kissé eszköztelen színészi játék egy-egy hosszabb prózai résznél rendre elnyel valamennyit az előadás lendületéből – egyben tartja az előadást. Az egység mögött – a formai érzéken túl – átgondolt mondanivaló áll.

A férfi fluoreszkáló bogarak után kutat a sötétben. Hobbista fénykergetése váratlanul egy hangyalét fénytelenségében találja magát, egy olyan élet kellős közepén, amely kezdetben alig valamicskével több, mint puszta életben maradás. Ha nem lennék bezárva, senki nem törődne velem – mondja a nő, ami a korábban egeket ostromló férfi számára természetesen botrányos kínálat.

A néha-néha megjelenő falubeliek voltaképpen hétköznapi társulást alkotnak: vannak közöttük álmodozók és realisták, van a falunak bolondja, ahogy hfcs-je is, sokféleségük ellenére - amikor idegen érkezik a telepre – jól szervezett szurikátacsaládként mozdulnak egyszerre. Bár elindítói és fenntartói mindannak, ami történik, de ez sem nem velük, sem nem ellenük történik: a falu itt adottság, még ha ebben az átiratban eléggé bizarr adottság is (ennivalóért cserébe azt kérik, hogy előttük szeretkezzenek). A sepsiszentgyörgyiek előadása – miközben nem feledkezik meg róla – elsősorban nem a közeg, a társadalom felelősségre fókuszál. Az alkotók utalnak arra az izgalmas kérdésre is, hogy az egyedül élő, de önazonos nő, a vitálisa mellett céltalan férfi, és a szabadságért cserébe életcélt adó falu hármas leosztásában valójában ki kin élősködik.

Hogy mire megy egymással a két ember, életközösséggé válik-e a kényszer szülte együttlét, az ebből az előadásból nem derül ki. Tény, hogy a napok elteltével harcaik szeretkezéssé változnak, elemi önfenntartó önzésük a másik iránti figyelmességgé alakul, ám mindez csupán a gesztusok (jelzések) szintjén történik meg, ami ebben a stúdiószínházi méretarányban gyakran érződik illusztratívnak. Gemza Péter rendezése annál izgalmasabban szól hozzá a szabadság mibenlétének kérdéséhez. Ami az egyik irányban elér a sziklatömbjét boldogan görgető Sziszüphosz elvont gondolatáig, a másik oldalon vastagon belelóg a létminimum alatt egymást követő mindennapok kilátástalanságába.

Miután a férfi elveszti a nőt, miután megnyílik számára a kiút lehetősége, miután vizet fakaszt a sziklából, ott gubbaszt a gödör alján. Mint Alan Parker Madárkája, vagy éppen mint a fagyöngy. Ott leng előtte a leeresztett kötél hurokkal a végén, amin fél perc alatt feljuthat lentről, kint lehet a bentből. Így vagy úgy. Ő marad, ahogy mi nézők is: sokáig nincsen taps. Talán azt várjuk, hogy megteljen vízzel a bambuszdézsa, vagy netán, hogy megtudjuk az élet értelmét.