A korban már jócskán benne járó Dandin paraszt létére elvett egy, az élet különféle örömeit még csak hírből ismerő grófkisasszonyt. Nem csoda, ha egy nap felbukkan egy sármos ficsúr, és úgy elcsavarja a grófkisasszony fejét, hogy az csak úgy tekeredik bele. Dandin azonban nem a józan paraszti eszéről, hanem féltékenységéről ismert, Angelique pedig hiába tűnik elkényeztetett, butácska habcsóknak, nagyon is megvan a magához való esze, így hiába tudja meg Dandin elsőkézből, hogy felszarvazzák, a nyilvános inflagrantiig vezető út keserves egy kanosszajárás lesz neki. Aztán egyszer csak végérvényesen kiderül, hogy Rusznyák Gábor rendezőt nem is a sztori érdekelte igazán, hanem a pusztulás előtt harsányan vergődő posvány elit kicsinyes hétköznapjai, amiben az intolerancia és a pökhendiség elvakít mindent és mindenkit, és amiből csak egy dolog következhet: jogos, de kétes kimenetelű forradalom.

Ez mindenképpen üdvözlendő, mert így világosan látszik, hogy a Dandin György nagyon is _szándékkal_ jött létre, nem pedig azért, mert klasszikus vígjátékot is kell játszani, és erre Khell Zsolt díszlete már az első pillanatban félreérthetetlenül hívja fel a figyelmet: óriási víztartályokból épült kolosszus tornyosul egy ipartelepen, amelynek rozsdás szolgalmi bejárata a kastély kapuja – semmi klasszikus elegancia, semmi _korhű_ illusztráció. Ugyanakkor mégis klasszikus mederben csordogál a történet (Zeke Edit jelmezei ehhez passzolnak némi iróniával), amely nem nagyon szeretné elárulni magáról, hogy micsoda, így kénytelenek vagyunk bohózatnak vélni, csakhogy ilyen disszonanciában ez nem könnyű feladat.

Pedig Molière darabja remekül karikírozott karakterekkel van tele, de most valahogy nem akarják megtalálni egymással a közös hangot, aminek veleje valahol Gáspár Tibor Dandinjában kereshető, akit Gáspár színesen játszik, de mégis valahogy vagy nem elég együgyű, vagy csak túlzottan szerethető ahhoz, hogy felesége és annak cinkos szobalánya ne csak kijátszani akarják, hanem valamiért bosszút is állni rajta. Czakó Julianna tudatos Angelique-jét és Kosik Anita ösztönös Marie-ját ugyanis valami indulat hajtja végig, de hogy ennek az indulatnak mi az eredője, az nem derül ki. Ahogy az sem, hogy Dandin miért akar olyan nagyon megfelelni a Szibrik Bernadett és Salat Lehel által megformált, előkelőségükben kongó ürességgel pózoló Soteville-éknak (apósának és anyósának), és hogy egyáltalán miért vette el ezt a lányt, mert úgy tűnik, sem a szerelem, sem a pénz, sem a rang végett, mert egyikhez sem látszik különösebben ragaszkodni. Végtére is egy motiváció marad: mindenki szexet akar, és többnyire nem azzal, akivel lehetne, de ez a képlet meg nem olyan erős Molière darabjában, hogy elcipelje a végéig a komédiát.

Ettől független Rusznyák Gábor rendező minden kétséget kizáróan tudatja a nézőkkel, hogy ez a történet most _nekünk_ szól, a kiszólások (Gáspár Tibor könnyen talál utat a közönséghez) és az időzavarral operáló színpadi jelzések (huszadik századi kellékek a XVIII. századi történetben) jól jeleznek, nem miattuk nem működik zökkenőmentesen az előadás, amely egyébként kellemes, de korántsem átütő humorral jut el oda, hogy végül Cobin (Lukács Gábor játssza, jól rejtegetve karaktere valódi arcát), a megalázott, de ezt a megaláztatást különösebb probléma nélkül tűrő szolga öntudatra ébredhet elnyomott társaival együtt, amikor is már a balta lesz az úr, nem pediglen a kellem és az előkelőség. Dandin pedig az új világrendben is vesztes lesz, hiszen paraszti sorból felkapaszkodott grófként sem itt, sem ott nem boldogulhat.

És így lesz a Dandin Györgyből a felsőbbrendűségi tudatában tobzódó, silány elit haláltánca - csak éppen kicsit megkésve.