A darab azokban az időkben játszódik, amikor a globalizáció, a fogyasztói társadalom neurózisai, a fogyasztás és termelés életszervezési problémái épp csak kialakulóban voltak, a két világháború között, a boldog békeidőben. Horesnyi Balázs díszlete ezt a hófehér világot mutatja kidolgozottan, precízen. Ahogy a huszonhat évvel ezelőtti tévéjátékban az illatszertár pultja, polcai, lépcsői mind-mind hófehérek, itt-ott egy-két korabeli reklámtábla. A karakterek is egyszínűek, többnyire fehérek. A fehér fény prizmával különböző színű fényekre bontható: időről időre felsejlik egy kis intrikasárga, bohémlila, bizonytalanságszürke, de a rendezés pontos műszerei nélkül főleg a fehéret érzékeli a szemünk.
Az üzlet jól megy, a vásárlóerő nem tétlenkedik, fogkrémet, púdert, kölnivizet vásárol. Igaz, egy litert azért nem, de egy negyedes üveggel hazavisz. Az élet nem egyszerű, de nem is élhetetlen. Az öregedő Sipos úr már fél, hogy elveszíti állását, a csapodár Kádár úr folyamatosan kölcsönkér, de aki rendesen él, felelősségteljesen, az boldogul. Egy ilyen világban – ami azért, ha olvasunk a gazdaság alakulásáról és a munkanélküliek számáról, látszik, hogy inkább csodaszép, porcukros mesevilág, mint a valóság görbe tükre – a konfliktus nem születhet másból, mint szerelemből vagy szerelmi intrikából. Az előadás nagy erőssége, hogy a színészi játékok professzionalitása miatt nem ragad össze a szánk a márctól, hanem megbocsátható vacsi utáni nassolás lesz az estéből. Kern András elvitathatatlan vezetője az Illatszertárnak, elegánsan, finoman játszik, mozdulatai, hangsúlyai magától értetődőek. A jól nevelt, szolid főnökhöz mérten erején felül kell dolgoznia, mikor ordít. Nem véletlen, hogy amint jól berendezett életébe beszivárog a hazugság, kórházba kerül. Megkapó a jelenléte a darab végén: felépülve, halk hangon arról beszél, beletörődni és megbocsájtani bölcs felismerés. Az meg, hogy a bölcs éppen öreg is, az általában így szokott kijönni.
A másik, talán hangsúlyosabb szál Asztalos úr és Balázs kisasszony körül kavarog. A két szálat László Miklós jelenetezése gördülékenyen, fogyaszthatóan váltogatja. Bár az Illatszertár klasszikus darab, nem ismertem az amúgy az első páros jelenetben kikövetkeztethető csavart. Ahogy a nézők egy része sem, így mikor a sokadik páros jelenetben egyszer csak nyilvánvalóvá válik, amit eddig is sejthető volt, többen összesúgnak meglepetten, törnek még egy kocka fehér csokit. Mivel az első egymást szapuló, vitatkozós jelentben sejthető, leírom (figyelem, innen ne olvasson, aki nem ismeri a történetet!): Balázs kisasszony és Asztalos úr valójában szeretik egymást. Régóta leveleznek ismeretlenül és odavannak egymásért. Testiségtől, pénztől mentes éteri szerelem ez, papíron kanyargó betűk megidézte érzés. Pedig a munkahelyen ki nem állhatják egymást. Simon Kornél és Pokorny Lia szép összhangban léteznek, legyen szó gyűlöletről, odamondogatós vitáról, vagy épp a második felvonásban hozott, mindkettejük számára érthetetlen vonzalomról, ami a másik felé húzza őket. Megejtő mindkettejük játéka, mikor az évek alatt kiépített munkahelyi viselkedésforma alól egyszer csak a másik felé forduló, másikra valóban kíváncsi emberi hangot ütik meg, amiben ott van a szeretet lehetősége.
A többi alakítás is pontos. Cserna Antal Sipos úrként alázatossága mögé rejti egzisztenciális félelmét, Bereczki Zoltán gördülékenyen mutatja fel Kádár úr csapodárságát, ahogy Földes Eszter is hasonlóan jól boldogul Rátz kisasszony éjszakába járó, flörtölő, mozista figurájával. Borbás Gabi sokat látottra veszi Molnár kisasszony alakját, jó tempójú megszólalásai, tekintetei szép hátteret adnak a jeleneteknek. Szemenyei János jólesően harsány és szemtelen Árpád, a tanonc szerepében.
Hogy ez a történet tévéjátékként vagy filmként több emberhez jut el, mint színdarabként, felesleges számadat. Sikeres meg profi ez a mese, meg tényleg szeretik a nézők, csak valahogy ennyi. Teltház előtt játsszák: a napi robot után szükségünk van egy kis gondolkodás nélküli nassolásra.
_(2013. január 23.)_
