Kollégám írását olvasva úgy tűnik, a két szomszédvár, Zalaegerszeg és Szombathely közönségének nagyobb szerencséje volt a – csaknem egyidejű – bemutatókkal, mint a szegedieknek. Ezúttal az utóbbiról, a szombathelyiről lesz szó. Aminek már a felütése is rendhagyó, tekintve, hogy nem a színházteremben kezdődik, hanem a tágas, átriumos kiképzésű, emeleti körgangos előtérbe tódulnak be Cervantes komédiásai, mind a két szinten, és nekünk, a darabbeli társulat közönségeként szereplővé előléptetett nézőknek kezdik játszani a búsképű lovag történetét. Innen hurcolják el Cervantest és szolgáját az inkvizíció katonái, egyenesen be, a színházterembe, vagyis a darab szerint a börtönbe, és ide, a „börtönbe” követjük őket mi, a nézők is, hogy ott nézhessük végig az első, börtönlakók által tartott sajátos tárgyalást – vagyis Cervantes írói védőbeszédét, a megelevenített lovag történetét.

Silló Sándor rendezése nem azonosul sem a darab reális, mindennapi, sem a lovag elképzelt világával, mindkettőtől távolságot tart, de úgy, hogy ezzel nem zárja ki az érzelmeket, nem válunk hideg szemlélővé, ugyanakkor egyszerre látjuk mindkét világ élhetetlenségét. Ezt a távolságtartást több eszköz is szolgálja. Például az, hogy azokban a jelenetekben, amelyek Don Quijote házában játszódnak, az unokahúg, Antonia (Fekete Linda), szolgálója (Lévai Tímea), vőlegénye (Szabó Róbert Endre) és a pap (Kálmánchelyi Zoltán) a commedia dell’arte stílusában komédiáznak, jól karikírozva, túlzásoktól mentesen. (Külön öröm Fekete Lindát végre felszabadultan és természetesen komédiázni látni.) Ide tartozik az is, hogy Krámer György koreográfiájában jelzésszerűen történik meg minden: a verekedéseknél nem tesznek úgy, mintha tényleg verekednének, hanem szándékoltan jóval a test előtt leállítják az ütést, és ugyanilyen jelzésszerűen, szimbólumokkal dolgozik például az a jelenet is, amikor a kocsmázók megerőszakolják Aldonzát. Ugyanők egyébként egy másik jelenetben angyalszárnyakat is kapnak, igaz, csak kis időre, nem úgy, mint Maritores (Alberti Zsófia), akinek végig ott van a hátán, hiszen ő az egyetlen, aki kezdetektől feltétlen és odaadó híve Cervantes művészetének.

Erénye az előadásnak az is, hogy a zenekar beépül a játékba, a zenészek maguk is ott ülnek, élnek, játszanak a színészek között. A társulat - egy-két kivételtől eltekintve - kiegyensúlyozott, színvonalas énekteljesítményt nyújt. Az egyszerű, a forgószínpad lehetőségeit jól kihasználó börtöndíszletet szintén a rendező jegyzi. Juhász Katalin jelmezei jól vegyítik a mait a korhűvel, többször jól összejátszanak a rendezői ötletekkel. Különösen hatásosra sikerült a tükörjelenet és a lovag halálakor a kaszás Halál megjelenítése.

Szerémi Zoltán Cervantesként nem bolond költő, hanem realista, rezignált, a sorsát bölcsen fogadó művész. Don Quijote szerepében ellenben szeretetre méltó, de a világot csak a saját szemüvegén át látó holdkóros, akit annyira elvakítanak az eszményei, hogy eszébe sem jut például, hogy imádott Dulcineájának tán nem kizárólag fennkölt szózataira lenne szüksége, hanem arra is, hogy a dögnehéz ruháskosarat segítsen neki odébb vinni, amikor az tereget. Hogy így nem teljesen győz meg saját igazáról, az már a rendezői koncepció része. Szerémi Zoltán kellemes hangja, énekesi teljesítménye viszont meggyőző. Jól ellenpontozza a karaktert Szabó Tibor életvidám, két lábbal a földön járó, nagyszívű, és a jelmezével vicces-kedves hordósra terebélyesített Sanchoja. Németh Judit Aldonzája fokozatosan, hitelesen nemesül Dulcineává. A társulat összjátéka ugyancsak dicsérhető.

A szegedivel ellentétben ebből az előadásból nem hiányzik sem a belső motiváció, sem a formai igényesség, így meggyőző indokát adja saját színpadra állításának.